A könyv egy érzésvilág
Püski István, a híres kultúraszervező, könyvkiadó Püski Sándor fia nemrég arról adott hírt, hogy a folyamatosan csökkenő olvasói érdeklődés miatt kénytelen bezárni Krisztina körúti könyvesboltját. Holott a bezárás még nem teljesen biztos, sietve időpontot kértünk a könyves dinasztia ma nyolcvanegy éves vezetőjétől, hogy a boltban még leülhessünk egy egész évszázadot átfogó beszélgetésre. Természetesen ez egy interjú kereteit meghaladná, mégis megpróbáltuk áttekinteni a Püski család történetét.
– Meséljen szüleiről: édesapja 1911-ben született, mennyire élhette meg a család a bizonyos boldog békeidőket?
– Édesapám egy föld nélküli békési parasztcsaládból származott, viszont kitűnő tanuló volt. Szülei nem akarták gimnáziumba engedni, mert mint mondták, ha nadrágos ember lesz, nem fog visszatérni. De már tizenöt évesen biciklivel járta a vidéket, és a népi írókat, költőket látogatta. Feltett szándéka volt, hogy írásaikat kiadja. Később Pesten a jogi egyetemre járt, akkor jegyzetírásból és -másolásból kereste a kenyerét.
– De miért érdekelte őt ennyire az irodalom, a népi írók munkássága?
– Mert érdekelte a parasztság helyzete. A húszas években a földosztás kevés sikert hozott, és a teljes kilátástalanság jellemezte ezt a réteget.
– Ön már Budapesten született, mire emlékszik a háború utáni fővárosból? – Egyik első, de nagyon élénk és erős élményem, hogy utazom a 66-os villamoson, és figyelem a vezetőt, aki egy utassal beszélget, és azt mondja: „Tudta? Halálra ítélték Rajk Lászlót”. Furcsa, hogy ez maradt meg, de otthon szüleim ilyen közéleti dolgokról mindennap beszélgettek.
– Melyek voltak első olvasmányélményei? – Sinka István versei már tíz-tizenegy évesen is kedvenceim voltak, mert ő és mások édesapáméknál összejöttek, népdaloztak, verseket mondtak, beszélgettek. Ezek hatottak rám. Mikor Pista bácsi Balatonbogláron nyaralt, én ott sátoroztam a kertben és sokszor beszélgettem vele. Egyébként a Keleti Károly utcában lakott, ott, ahol a filmrendező Kósa Ferenc vagy Csoóri Sándor, és sokszor voltam náluk is. De igen, az olvasmányaim… May Károlytól, J. F. Coopertől, Verne-től szinte mindent olvastam. Hamvas Bélát, és a tibeti szerzőket is megtaláltam édesapám könyvesboltjában.
– Hét éves volt, amikor a Szerb utcai boltot államosítják. Mennyit fog fel ebből egy kisgyerek?
– Igazából semmit. Annyit tudtunk, hogy változás van, baj van. Édesapámat az ötvenes években hol egyik, hol másik rendőrségre kísérték be, legtöbbször azzal a gyanúval, hogy munkakerülő. És nekünk, gyerekeknek, ilyenkor az volt a dolgunk, hogy észrevétlenül követni kellett őt, hogy tudjuk, hova is viszik. Aztán édesanyám elkezdett telefonálni, addig, ameddig apát ki nem engedték. Egy jó nevű szobrász, Medgyessy Ferenc felkereste édesapámat, és azt mondta, ideje kitanulni a kerámiamesterséget. Akkor elkezdett szobormásolatokat készíteni egyik bátyámmal együtt, és ez biztosított megélhetési lehetőséget. Én is ott ismerkedtem meg az agyaggal.
– Édesapját 1962-ben hamis vádakkal bebörtönözték, egy év után szabadult, 1970-ben emigrált, és aztán Ön is követte. De miért csak évek múltán?
– Amikor kijött a börtönből, eldöntötte, hogy itthon nincs esélye arra, hogy könyvekkel foglalkozzon, és először csak látogatóba mentek ki édesanyámmal a már Amerikában élő két bátyámhoz. Egy év után jöttek haza azzal a szándékkal, hogy ők végleg kivándoroljanak. Végül hosszas levelezés és négy év várakozás után 1970-ben kapták meg a kivándorlási útlevelet.
– New Yorkban nyilván sok 45-ös, 56-os magyar emigránssal találkozott. Hogy sikerült a beilleszkedés?
– Volt sok segítőnk és sok támadónk is. Feljelentések tömege érkezett édesapám ellen azzal, hogy kommunista besúgó. Ezt onnan tudtuk pontosan, hogy mikor letettük az állampolgári esküt, a feljelentési kartonját is megkapta. Ugyanakkor sok könyves barátja élt emigrációban, és velük kereste a kapcsolatot. Velük együtt szervezte azokat a szerzői körutakat, ahova itthoni írókat hívtunk meg. Így jutott ki Amerikába Csoóri Sándor, Csurka István, Sütő András, Kányádi Sándor, Duray Miklós és még sokan. Az ilyen előadói körutakra időzítettük a könyveik megjelentetését. Édesapám a 82. utcában egy magyartól vásárolta meg a Corvin nevű boltot, a nevet meghagyta, így lett Püski-Corvin Magyar Könyvesház a neve. A kezdet nehéz volt, szüleim szerényen éltek, az, hogy étterembe menni, az szóba se jött.
– Lehetett a magyar könyvkiadást a hetvenes-nyolcvanas években jövedelmező módon működtetni?
– Igen, volt annyi emigráns vevőnk, aki ilyen módon is meg akarta tartani magyarságát. Jól ment az üzlet, de nemcsak saját könyveinket árusítottunk. A boltunk emellett a világ minden tájáról gyűjtötte a magyar könyveket és újságokat. Nálunk meg lehetett találni az ausztráliai magyar kiadványoktól kezdve a Nemzetőrön át a Népszabadságig mindent. Pontosan ez volt az érdekes és értékes a dologban, sokmindent árultunk, és sokmindenből tájékozódtunk, hogy megtudjuk, ki hogyan gondolkodik.
– A könyveknek megvan a maguk sorsa. A Püski New York-i üzletéből sok könyvet csempésztek azért Magyarországra. Ez hogy ment?
– Ez legtöbbször úgy történt, hogy bejött valaki, a boltba, aki látogatóba érkezett a gyerekéhez. Nézegette a könyveket, és rákérdeztünk: Hazavinné? Igen. Tudja, hogy ezzel kockázatot vállal? Igen, de nincs pénzem megvenni. És erre odaadtuk neki ingyen. Itthon aztán olvasták azt az egy könyvet hatszázan.
– Honnan tudták, hogy az, aki könyvet vitt, nem besúgó, nem provokátor?
– Kit érdekelt! Még tizennyolc évesen megkérdeztem édesapámat, nem zavarja-e, hogy jelentgetnek róla. Azt mondta, nem, fiam, nem érdekel, egy dolog érdekel, hogy azt írják le, amit mondok. Ő mindig kimondta, amit gondolt.
– 1993-ban tartották a szárszói találkozó ötven éves évfordulóját. A rendszerváltozás után milyen remények fogalmazódtak meg itt?
– Itt inkább rendkívüli módon érezhető volt a kommunista visszarendeződéstől való félelem. Hogy a polgári oldalra nagy bukás vár, vagy pedig sikerül a rendszerváltás. A résztvevők, így édesapám fejében is ezek a valós félelmek voltak.
– Egy nagy ugrással most beszéljünk a jelenről. Nemrég bejárta a sajtót, hogy fenntarthatatlanná vált a könyvesbolt, nincs elég vásárló, így kénytelenek bezárni. Nyilvánvalóan egy hosszabb folyamatnak a végén vagyunk, de mi lehet a mélyebb oka ennek?
– Az emberek nyolcvan-kilencven százaléka az interneten olvas. Ha jóindulatú vagyok, akkor ebben benne vannak azok is, akik regényt olvasnak, ideértve az e-könyvet is. A papíralapú könyv kiszorult az életünkből. Másrészt már jórészt csak információkat, híreket olvasunk. Ilyen a világ, már a szövegértelmezéssel vannak gondok. De úgy látszik ez egy folyamat, Németországban már két évtizede ott tartottak, ahol most mi. Akkor egy barátom hívott onnan, és mondta, egy nemzetközi hírű költő verseskötete háromszáz példányban kel el. Tulajdonképpen még örülhetünk annak, hogy húsz év után értük utol ebben a németeket… Ez ma világtendencia. De az olvasás az érzés. Kézbe veszem, olvasom, és a regény terét magamnak építem meg, a könyv egy érzésvilágot alakít ki bennünk. Nekem ez az életem, hogy működjön a bolt. De ha be is kell zárnom, akkor is lesznek még könyveink, mert a kiadó nem szűnik meg.
Békés, 1911. február 4. – Budapest, 2009. augusztus 2.
A Magyar Élet Könyvkiadó és a Püski-Corvin Magyar Könyvesház alapítója, irodalomszervező, Budavár díszpolgára
• Jogi diplomát szerez a Pázmány Péter Tudományegyetemen
• 1939-ben megalapítja a Magyar Élet Könyvkiadót, amely főként a népi írók munkáit népszerűsíti
• 1943-ban megszervezi a balatonszárszói találkozóként emlegetett Magyar Élet Tábort
• 1950-ben államosítják a könyvesboltját
• 1962-ben hamis vádakkal bebörtönzik, egy év után szabadul
• 1970-ben feleségével, Zoltán Ilonával az Egyesült Államokba emigrál
• 1975-ben indítja el a Püski Kiadót
• A New York-i Püski-Corvin Magyar Könyvesház az emigrációban élő magyarság fontos szellemi központjává válik • 1989-ben tér vissza Budapestre
Kuthi Áron
(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/7. számában.)