Mint ismert, a Lánchíd építését gróf Széchenyi István, a szabadelvű nemesi mozgalom vezéralakja kezdeményezte, hatalmas költségeit pedig nagyrészt báró Sina György bécsi bankár fedezte. Az építők William Tierney Clark angol mérnök tervét valósították meg. Ám az építkezés történetéhez egy rövid epizóddal a Pestet ágyúzó Heinrich Hentzi osztrák tábornok is hozzájárult.

A budai Vár 1849. májusi ostroma idején a Lánchíd budai hídfőjét az osztrák katonaság tartotta megszállva. A szorult helyzetben lévő Hentzi tábornok a híd felrobbantásával fenyegetőzött. Mint mondta, a Lánchidat a világ nyolcadik csodájának tartja, de ha kell, akkor saját kezével röpíti levegőbe. Görgei Artúr tábornok, az ostromló honvédsereg fővezére a vár védőit megadásra szólította fel, kíméletes bánásmódot ajánlva cserébe. Megüzente Hentzinek, hogy Pest felől nem fog támadást indítani, de ha Hentzi felrobbantja a Lánchidat vagy löveti a pesti oldalt, akkor a vár védői nem számíthatnak kegyelemre. Bánlaky (Breit) József A magyar nemzet hadtörténelme című munkájában (Budapest, 1929–1942) idézte Görgei Budán, 1849. május 4-én kelt levelét:

„Tábornok! Buda a magyar seregek által körül van zárolva, s ezek csak parancsra várnak. […] Ha Ön a budai úgynevezett erősségnek végletekig menő védelmezésével még a Lánchídnak, e gyönyörű mesterműnek lerombolását és Pestnek, – ahonnan Ön megállapodás szerint éppen semmi támadást nem várhat, – bombázását kötné össze, amely cselekedet egyenesen alávaló nevet érdemelne: akkor becsületszavamat adom, hogy Budának bevétele után az összes várőrség kardra fog hányatni! S én még az Ön családja jövőjéről sem fognék jót állhatni. Ön Buda úgynevezett várának parancsnoka, de Ön egyszersmind atya és született magyar, gondolja meg, mit tesz! Én a haza nevében, az emberiség nevében szólítom fel, és feleletét legkésőbb ma 3 óráig elvárom.”

Az osztrák tábornok erre a következő választ küldte Görgeinek: „Felszólítom Önt, tábornok úr, hagyjon fel tüstént teljesen hiába való tüzelésével Buda várfalai ellen, mert másképp kénytelen leszek néhány nap múlva Pestet szintén ágyútűzzel megtámadni, amihez oly hatalmas eszközeim vannak, hogy Pest romlása elkerülhetetlenné válik. S erre a támadásra már most is kényszeríttetem, miután Pest felől ágyúkkal támadtak meg (ez hamis állítás volt – B. A.). […] Ezért utolsó szavam: én ezt a helyet kötelesség és becsület szerint az utolsó emberig védelmezni fogom. Feleljen Ön róla, ha eközben a szép testvérváros áldozatul esik. Budán, május 4-én, 1849. Hentzi tábornok és várparancsnok.”

A válasz vétele után Görgei azonnal parancsot adott, hogy a Svábhegyre telepített ütegek kezdjék meg a tüzelést. Hentzi is tartotta magát ígéretéhez, és hozzáfogott Pest lövetéséhez. A kétségbeesett budai polgárok küldöttsége felkereste Hentzit, hogy felkérje Pest megóvására. A tábornok erre felolvasta nekik Görgei levelét, illetve az erre küldött válaszát, amihez hozzátette: „Ha az utolsó ember is elesett, magam veszem kezembe a kanócot, amellyel a világ nyolcadik csodáját, a Lánchidat magammal együtt a levegőbe röpítem.”

Május 8-án este a magyar ütegek újból megkezdték a tüzelést a vár ellen, mire Hentzi másnap reggel már gyújtó és romboló lövedékekkel bombáztatta Pestet. „182 töltött, 30 és 60 fontos bombát, 66 gránátot, 65 izzó és 206 tömör, összesen tehát 519 lövedéket röpíttetett a város felé, melyek abban óriás pusztítást vittek véghez.”

Az osztrák tábornok Pest katonai szempontból értelmetlen bombázásával teljesen lerombolta az Al-Duna sor klasszicista palotáit. És nem elégedett meg Pest egy részének elpusztításával. Komolyan tervbe vette a magyarok legféltettebb kincsének, a Lánchídnak a felrobbantását is. A híd még nem készült el teljesen. Korábban az osztrák katonaság Pest felől például csak úgy tudott átkelni rajta, hogy az úttest szerkezeti elemeire deszkapallókat fektetett.

Hentzi szándékáról Clark Ádám, a híd kivitelezésének vezetője (William Tierney Clark névrokona) is értesült. A skót mérnök tudta, hogy a Lánchíd legsebezhetőbb pontjai a lánckamrák, amelyekben a láncvégeket lehorgonyozva rögzítették. Ezekben a kamrákban a víz időnként felgyülemlett, ezért azt szivattyúkkal kellett rendszeresen eltávolítani. Clark összehívott néhány megbízható szerelőt és szivattyúkezelőt, majd elárulta nekik, hogy Hentzi a lánckamrák felrobbantásával akarja elpusztítani a hidat. A kiváló mérnök azt javasolta, rongálják meg a szivattyúkat, mert a víz így elönti a lánckamrákat, a katonák pedig nem tudják elhelyezni ott a lőporos hordókat.

Amikor Hentzi megtudta, hogy a lánckamrák megteltek vízzel, azonnal Clark lakására küldte katonáit. Az inas azzal fogadta őket, hogy a mérnök súlyos beteg, és az ágyat nyomja. Az osztrákok erre hívták a szivattyúkezelőket, de azok nem tudták beindítani a gépeket. Hentzi dühöngött, és fogadkozott, hogy azért is felrobbantja a hidat. A hídon az útpálya egy részét felszedték, majd a talajba sülylyedő láncok mentén lőporos hordókat helyeztek el, amelyekhez deszkákból hosszú, nyitott csatornát vezettek. Ebbe lőport szórtak, hogy a robbantást távolról lehessen elvégezni. Hentzi a feladat irányításával helyettesét, Alois Alnoch ezredest bízta meg. Május 13-án délután a magyarok a Gellért- és a Svábhegyről lőtték a várat, amire Hentzi azzal válaszolt, hogy tizenkilenc órától éjfélig bombáztatta Pestet. Május 21-én a honvédsereg döntő rohamra készült. Reggel fél ötre a vár déli része már a magyarok kezén volt.

Nagy Sándor József tábornok ekkor ezt a jelentést küldte Görgei tábornoknak: „Reggel 5 órakor, május 21-én 1849. Ha Isten is úgy akarja, tartani fogjuk magunkat a várban, melynek egy részét, az ólak táját 9 zászlóalj hadtestemből már elfoglalva tartja. Honvédeim úgy küzdenek, mint az oroszlánok Nagy Sándor s. k.”

Hentzi tábornok sem tétlenkedett – kivont karddal, négy gyalogos század élén a Szent György téren összegyűlt honvédek ellen vonult. Ott azonban haslövést kapott és a földre zuhant, de még ebben az állapotában is rohamra buzdította katonáit. A halálosan sebesült tábornokot tisztjei egy kórházzá átalakított iskolaépületbe vitték. Ott adta át a parancsnokságot Alnoch ezredesnek. Amikor a honvédsereg döntő rohamra indult, Alnoch egy tüzért küldött a lőporos csatornához azzal a paranccsal, hogy hajtsa végre a robbantást. Ő maga az egyik bástyáról nézte a műveletet. Ám a lőporos csatorna egy helyen félrecsúszott, így a meggyújtott lőpor nem érte el a hordókat. Alnoch minden áron robbantani akart, ezért lerohant a lőporos csatorna épen maradt, rövidke részéhez, és égő szivarját a lőporba dobta. A hatalmas erejű robbanás széttépte az ezredest, míg a hídban csak kisebb károkat okozott.

Bánlaky (Breit) József szavaival: „Alnoch ezredes, mihelyt Hentzi utolsó rendelkezését kezéhez vette, végső elkeseredésében (…) a Lánchíd előkészített robbantóaknái felé vette útját, s azokat gyors elhatározással saját kezével felgyújtotta, a következő pillanatban óriási dördülés moraja hasítja végig a levegőt, s nyomban utána vastag füstfelleg száll az égnek, a robbanás a remekműnek csak keveset ártott, Alnoch ezredes azonban a fölismerhetetlenségig összepörkölt testtel ott terült el élettelenül a földön. Épp a robbantás idejében lépett a Pesten volt Szekulics dandár a hídra, hogy szintén Budára keljen át. Ha a robbantás sikerül, alighanem az egész dandár odavész.”

Görgei Artúr az életben maradt osztrákok életét megkímélte, és a haldokló Hentzinek is felajánlotta az orvosi segítséget, de ő elutasította azt. A Lánchíd sérüléseit később kijavították, és a hidat nem sokkal a szabadságharc leverése után, 1849. november huszadikán átadták a forgalomnak.

A bécsi udvar Heinrich Hentzi tábornokot hősi halottnak tekintette, és e felfogásának a Szent György téri Hentzi-emlékművel is hangsúlyt kívánt adni. A huszonkét méter magas, hatszögletű, neogótikus stílusú, baldachinos tornyot és a főalakot százhúsz tonna vasból, a mellékalakokat pedig bronzból készítették. A hatóságok ismerték az emlékművel kapcsolatos közhangulatot, ezért állandó őrizetet rendeltek mellé.

A fővárosi polgárok, különösen a fiatalok többször is tüntettek az emlékmű ellen, és követelték eltávolítását. Szeless Adorján újságíró 1895. április elsején megpróbálta felrobbantani, de a gyenge robbanószer nem tett kárt benne. Három évvel később az emlékművet a hűvösvölgyi kadétiskola kertjében állították fel, ahol 1918-ban egy vaskereskedő megrongálta. Végül 1920-ban a bronz mellékalakokat árverésen értékesítették, a vasanyagot pedig a Hungária ércöntödében beolvasztották.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/6. számában; szerző: Bánó Attila; borítókép: Alnoch ezredes robbantási kísérlete a Lánchídnál 1849-ben, forrás: Wikipédia)