Valami bizsergés táplálta a darabokat akkoriban
A nyolcvanas évek hajnalán Krisztus szenvedéstörténetét színpadra vinni már önmagában lázadás volt, ahogy történelmi esemény volt 1985-ben az István, a király Nemzeti színházi bemutatása is. A színház vezető színésze, Hirtling István Jászai Mari-díjas színművész, ekkortájt még nem sejtette, hogy néhány év múlva a vasfüggönyt csípőfogóval vágják át Sopronnál. A negyvenöt éve pályán lévő művész, aki tizenkét éve ápolja Márai Sándor hagyatékát Mészáros Tibor irodalomtörténésszel közös estjeivel, úgy véli, közterületet kellene elnevezni az íróról, aki éppen a rendszerváltozás előtt halt meg. Hirtling Istvánt nemrég a Halhatatlanok társulatának örökös tagjává választották.
– A Krisztina körúton, az Országos Színházi Intézet könyvtárából jött ki éppen. Mivel foglalkozik ott?
– A Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti tagozatának kezdeményezésében elhunyt kollégákról emlékezünk meg. Olyan színészekről, akikkel még együtt játszhattunk. A sorozat címe Emlékpróba, ami egy színházi szakkifejezés. Én Váradi Hédit választottam, mert még szerencsém volt vele játszani és méltatlannak érzem, hogy egyre inkább betemeti a feledés homokja a sokoldalú művésznő emlékét. Forgatás közben megállapítottuk, hogy Váradi Hédi életműve olyan gazdag és értékes, hogy a most leforgatott öt perces kisfilm után elkészítünk egy nagy dokumentumfilmet az életéről.
– Amikor budavári kerületi kötődésein gondolkodtam, beugrott a Várszínház és annak nyolcvanas évekbeli nagy korszaka. Ekkoriban a Nemzeti Színház frissen szerződtetett három tagja, Hirtling István, Funtek Frigyes és Mácsai Pál főszerepekkel kezdték a pályájukat a Várszínházban. Hogy emlékszik erre a korszakra?
– A Nemzeti Színháznak nagy korszaka volt ez az időszak. A Várszínházban mutattuk be a főiskoláról áthozott János királyt, amit tanárunk, Kerényi Imre rendezett. De ezekben az években mutattuk be, szintén az ő rendezésében az István, a királyt és már két éve szereplői voltunk a híres Csíksomlyói passió előadásnak is, amellyel beutaztuk Európát. Ausztria, Németország, Franciaország, Lengyelország, Olaszország gazdagította utazási élményeinket. De pályakezdésem éveiben rendezett engem Gábor Miklós, Garas Dezső, Vámos László, Verebes István, Szikora János, és együtt játszhattam Béres Ilonával, Iglódi Istvánnal, Csernus Mariannal, Törőcsik Marival, Psota Irénnel, Vass Évával, Váradi Hédivel, Kállai Ferenccel, Agárdi Gáborral. Tehát mindenkivel, aki számított a szakmában. Izgalmas évek voltak. Ezek a kapcsolatok egész pályámra meghatározó hatással voltak.
– Mondják, hogy Gábor Miklós önmagát látta viszont önben…
– Azt nem tudom, hogy magát látta-e bennem, de azt hiszem, hogy szeretett, és Vass Éva is szeretett. És az
sem mellékes, hogy én is szerettem őket, jól éreztem magam a közelségükben. Szerettem, ahogyan az életről és a darabokról beszélgetnek. Emberi közelség volt, nagyon sokat tanultam tőlük. De ugyancsak sokat tanultam Garas Dezsőtől, aki a Csárdáskirálynőben rendezett engem, amelyben mint Bóni gróf lehettem Kállai Bori, Törőcsik Mari, Pápai Erika, Berkes János, Kálmán György, Bessenyei Ferenc játszótársa.
– Mikor érintette meg a szabadság szele?
– A Csíksomlyói passiót 1981-ben mutatta be a Várszínház, akkor még Népszínház volt. Különleges előadás volt, nem véletlenül volt olyan nagy sikere Európa-szerte. Életre kelt valami 19. századi eltűnt világ, ami azokban az években nem volt mindennapos színházi törekvés. 1981-ben Krisztus szenvedésének történetét végigmesélni már önmagában lázadás volt. Balogh Elemér és Kerényi Imre bányászták ki azokat az archaikus szövegeket, amelyek alapján eredetileg játszották évente az emberek Csíksomlyón. 1981-ben elképzelhetetlen volt, hogy vonat induljon Csíksomlyóra. Az aczéli 3T, (tűrt, támogatott, tiltott) kategórián belül a tűrtbe valahogy mégis belefért ez az előadás.
– Viszont pontosan tíz évvel később, 1991-ben a Julianus barátot alakíthatta Koltay Gábor rendezésében, amelyet a televízió főműsoridőben sugárzott.
– A nyolcvanas években folyamatosan éreztük a szabadság fújdogáló szelét a színházban. Valamit lehetett érezni, amikor az István, a király rockopera megszületett 1983-ban, majd 1985-ben bemutattuk a Nemzetiben és ezzel elindult a kőszínházi karrierje ennek az elsöprő erejű műnek. De akkor még senki nem merte volna megjósolni, hogy hat év múlva a vasfüggönyt csípőfogóval vágják át Sopronnál. Az biztos, hogy volt valami belső bizsergés, ami ezeknek a daraboknak a létrejöttét táplálta. Ki tudatosan, ki ösztönösen feszegette a tűrt kategória határait.
– A húszas évei elején járó gyermekeinek hogyan mutatja be ezt a Magyarországot?
– Azt szoktam mondani, hogy hálát adok a Jóistennek, hogy nem éltek abban a világban, amiről beszélek. A hetvenes évek második felében is igaz volt, hogy a sokat emlegetett „vidám barakk” elnevezés mindent kifejezett a hazai belső állapotokról. Hál’ Istennek ezt a kettősséget a gyerekeimnek nem kell megtapasztalnia. Nekik jutott más: nem gondoltam volna, hogy a rendszerváltás után 30-35 évvel ilyen megfékezhetetlen háborúk dúlnak majd a közvetlen közelünkben. Mi a rendszerváltás körül egy dologgal voltunk elfoglalva, hogy játsszunk és jól játsszunk. Én egyetlen dolgot fogalmaztam meg magamnak, hogy vége a sorok közötti üzengetésnek, most már csak jól kell játszani.
– Egységesebb volt akkoriban a hazai színházi szakma, mint ma?
– A szakma mindig is érdekszövetségeken és befolyásmotivációkon keresztül szerveződik. Nem volt egységes akkor sem. Több olyan igazgatóváltást éltem meg a pályám negyvenöt éve alatt, ami láthatóan nem szakmai szempontok alapján történt.
– Korábban a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja volt egy nagyon tudatosan épülő erős társulatban Szikora János vezetése alatt. Nehéz volt meghoznia a döntést, hogy visszajön Budapestre?
– Nagyon jó hét évet töltöttem ott és erős előadásokat hoztunk létre, de azt kell mondanom, hogy „a nyár meg sem hőkölt belé”. Annyira vízfejű ez az ország, hogy még egy ilyen közeli nagyváros színházi életéről sem nagyon tudnak a székesfehérváriakon kívül. Természetesen sokat dolgoztunk azért, hogy rendszeresen Budapesten is láthatóak legyenek az előadásaink. A hetedik esztendőre kissé belefáradtam és nem hoztam meg nehezen a döntést, amikor Eszenyi Enikő hívására első évben vendégnek, majd következő évben tagnak szerződtem a Vígszínházba.
– Létezik a gentleman-toposz önről. Mennyire tud ezzel azonosulni?
– Szerencsére a rendezőket ez nem érdekelte. Valló Pétertől Kerényi Imrén, Gábor Miklóson, Hargitai Ivánon át Garas Dezsőig olyan szerepeket kaptam, amelyekben túlnyomó részben volt lehetőségem szabadulni ettől a beskatulyázástól. Hálás vagyok ezért nekik.
– Mindenesetre Márai polgári, nagypolgári kultuszával való azonosulást biztosan segítette ez az attitűd. Tizenkét éve élik a Márai hagyományt Mészáros Tibor Márai-kutatóval a közösen épített tematikus estjeikkel. Hogyan kezdődött a munka?
– Nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy Márai Sándor emlékét méltó módon ápolja és ünnepelje Budavár. Ki hinné, hogy Budapesten nincs elnevezve egy utca vagy egy tér sem Márairól. Én nem adtam fel, hogy küzdjek érte az első kerületben. Ez nemcsak Márainak jár, hanem az utókornak is.
– Los Angelesben és San Diegóban is jártak 2019- ben az egyik Márai előadással. Milyen volt az ottani fogadtatás?
– Magánkezdeményezésre mentünk el, barátaink hívtak meg. Az akkori Budavári polgármester, Nagy Gábor Tamás lelkesen támogatta a munkánkat. Éppen Márai halálának 30. évfordulója volt, amely egybeesett a rendszerváltás évfordulójával. Ő volt az egyetlen olyan író az emigrációban, aki nem váltott nyelvet, és végig magyarul írt. Egy jottányit sem engedett abból, hogy ameddig itt nem lesz rendszerváltás, addig ő semmit nem enged magának sem és a külvilágnak sem a művei felhasználásával kapcsolatban itthon. Az, hogy ő februárban nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, meghalt, itthon pedig júniusban megtörtént a forradalmárok újratemetése, az egy drámai véletlen. Dokumentumok tanúskodnak arról, hogy elő volt készítve a hazajövetel. Fejembe vettem Mészáros Tibor Márai-kutatóval, hogy San Diegóba– ahol az élete utolsó éveit élte – az ottani magyaroknak vigyük el az egyik előadásunkat. Itthon egyedül Nagy Gábor Tamás és a Márai Alapítvány támogatott bennünket. Én gyakorlatilag azóta mániákusan ügyködök azon, hogy elégtételt vegyek a „Márai emlékezeten” esett csorbáért. Amikor az Iskola utcai Jókai Anna Szalonból Budavár polgármesterasszonya elküldött minket, a Várkapitányság és a Várkert Bazár befogadott. Sok segítővel, a Budai Polgári Közösséggel sikerült életben tartani a sorozatot, ezért szeretném, ha Zórád Ernő Márai Sándorról készített grafikája díszítené a Krisztinaváros egyik házfalát. Márai így írt a Tabán szerelmeséről: „nekem száz oldal kell ahhoz, amit ő egyetlen vonallal ki tud fejezni”.
– Nemrég a közönség szavazatai alapján a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjává választották. Hamarosan átveszi a Tolnay Klári-díjat – az egyébként a kerületben élő – Tolnay Klári Kulturális és Művészeti Egyesület vezetőitől. Hogy fogadta ezeket az elismeréseket?
– Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy az állami kitüntetések mellett ezekben a díjakban is kifejezik elismerésüket munkámmal szemben. Tolnay Klárival a szinkronstúdióban és a rádióban dolgoztam, ülhettem a lábánál, örülhettem a barátságának és nyitottságának. Rendkívül fontos, hogy a kötődések és az ilyen események alkalmával fény vetül Tolnay Klári emlékére is, aki azon túl, hogy kedves, bűbájos kolléga, művelt, olvasott, színdarabokat fordító művész is volt. Nem mellesleg egy versciklus született hozzá Márai Sándor tollából. A szálak így érnek össze az életemben.
A Várnegyedet pdf-formátumban digitálisan is olvashatja, friss számunkért IDE kattintsanak! Lapunk tartalmait Facebookon is követhetik! Szerkesztőségünkben (1013 Budapest, Krisztina krt. 73.) pedig a készlet erejéig a korábbi lapszámaink is elérhetőek!
