Horváth László, a hatvanas évek nemzetközi kupagyőztes Fradijának oszlopos tagja apró megszakításokkal egész életében a zöld-fehér zászló alatt menetelt. A németországi labdarúgó Európa-bajnokság előtt kit is kérdezhettünk volna, mint őt, akit mindenki Apiként ismer, és aki már jó fél évszázada az I. kerületben lakik. Idén töltötte 80. életévét, de minden héten utánpótlás-edzést tart a Ferencvárosi Torna Club népligeti pályáján. Apit szülővárosában, Celldömölkön kapta el a foci vonósugara, akkor, amikor még a rádió is ritkaság volt, és a meccseket legtöbben a főtéri Korona Szálló rádióján követték. Ott kezdett focizni a Vasutas klubban, ott tűnt ki először ügyességével, kitartásával. 1965-ben a Ferencváros tagjaként a Vásárvárosok Kupagyőzteseként ünnepelték. Életét a foci és a Fradi tölti ki ma is, a Nemzeti Sport táblázatait bújva latolgatja a csapatok esélyeit. Tabáni lakásában feleségével, Panni nénivel él, ahol unokája is sokszor meglátogatja.

 – Hogy emlékszik vissza a gyerekkori Celldömölkre?

– Az 56-os eseményekre tisztán emlékszem, szovjet tankok vonultak az utcán. A felkelők bejöttek a suliba, elvitték a tornateremből a kötelet, azzal döntötték le a szovjet szobrot a temetőnél. Szegény tornatanáromat ezért meg is hurcolták, pedig neki aztán semmi köze nem volt ehhez. Egyébként a helyi Vasutas Sport Egyesületnél kezdtem focizni, mint nagyjából mindenki. Ott még akkor nem voltak korosztályok, együtt fociztunk.

– Honnan az Api név?

– Azt már a Fradiban kaptam, mert egyszer az edző valami feladatot osztott a csapatra. Csak úgy rám mutatott, „Na Apikám, mutasd meg!” És onnan a szertáros, portás, mindenki így hívott!

– Azt nyilatkozta egyszer, hogy édesapja egy bőrönddel tette fel a pesti vonatra, a Fradi pálya melletti szálláson meg meleg víz se volt. De mégis hajtottak a Ferencvárosért. Tényleg, mi hajtotta?

– Tudtam, hogy teljesíteni kell. De nem volt bennem feszültség, stressz, csak annyit tudtam, hogy szerettem volna fejlődni a labdarúgásban. Mert én úgy érkeztem a Fradiba, hogy itt kaptam az első profi edzéseket, azelőtt nekem semmi képzettségem nem volt. Előtte a pápai Kinizsiben játszottam, ahova a Fradi 1962-ben barátságos mérkőzésre látogatott. 16-1-re kikaptunk, de azt az egy gólt én lőttem. Ők hívtak meg kétszeri próbajátékra, és utána jött is az üzenet, hogy csomagoljak, irány az ifi csapat. Itt olyan minőségű játékosok közé kerültem, akikben a győzni akarás megvolt. Meg hát az 1899-ben megalapított Ferencváros jelszavai, erkölcs, erő, egyetértés… hát ez mindent elmond. Amúgy eljártam más klubok meccseire is. A III. kerület jelmondata például az volt, Hajrá kerület, első a becsület. Ez megintcsak nagy hatással volt rám. A Fradi azonban nem egy csapat, ez egy család.

– Kommunista időszak volt. Vagy dolgozol, vagy a sport ad egy lehetőséget a kiugrásra. Az FTC az élelemiszeriparhoz kötődött, a klub a támogatást ebből a szektorból kapta, én is itt dolgoztam, mégpedig a Gubacsi úti vágóhídon. Aztán ahogy egyre többet játszottam, egyre kevesebbet kellett dolgoznom, hat, négy órát naponta.

– 1963-ban, 19 évesen volt először külföldön, az olaszországi Umberto Caligaris kupára indult az ifi csapat. Otthon nagy volt a meglepődés?

– Hát ezt csak levélben tudtam közölni a szüleimmel, mert még telefonunk se volt. Vonattal mentünk, nagy élmény volt, diákszállón aludtunk vaságyakon, de nem zavart minket. Boldogok voltunk, ajándékokat hoztam haza a családomnak, és rengeteg képeslapot küldtem az ismerőseimnek.

– 1965-ben a Vásárvárosok Kupáján az AS Romát, a Spartak Brnot legyőzte a Ferencváros, a Wiener SC-vel, az Atlético Bilbaoval és a Manchesterrel három lejátszott meccs összesítésében döntetlent játszott, a döntőben pedig megverte a Juventust. Hogy ízlett a VVK-győzelem?

– Akkor pont volt egy meghívásunk Amerikába, így a vezetőség megegyezett a Juventussal, hogy a szabályokkal ellentétben ne legyen oda-visszavágó, hanem csak egy mindent eldöntő meccs. Mire az olaszok azt mondták, jó, de akkor az legyen Torinoban, a Juve otthonában. Egy-nullára megnyertük Fenyvesi Máté fejesgóljával, de Albert Flóri még balhézott is a bíróval, mert felvágták a tizehnatoson belül, és nem látta a fejesgólt.

– Ma a labdatechnikán van a focioktatás súlypontja, nem pedig az erőnlét, a kitartás fejlesztésén. Ön több évtizedes edzői gyakorlattal, a hat-hét éveseknél hogy látja mindezt?

– Ez tökéletesen így van. A labdarúgás olyan szintre fejlődött, hogy korosztályok szerint le van bontva, mikor mit kell képezni, hogy kell edzeni. Például tizenhárom éves korig négyszer húsz percet játszanak egy játékos többszöri becserélésével. És ezután jön csak a nagypályás játék tizennégy éves kortól. Az edzés és fejlesztés technikájáról hosszú könyvek szólnak, a klubok korosztályos csapatai mind bevált technikák alapján oktatnak. Én szeretettel, humorral nevelek, megveregetem a gyerekek vállát, ivószünetben megbeszéljük a lábtartást, a rúgótechnikát. És adok időt a kicsiknek, hadd fejlődjenek. A sportban aztán vannak íratlan szabályok is. Például meg kell adni a tiszteletet a másiknak, vagy amit kölcsönkértem, azt vissza kell adni. Ezek a dolgok ma már nem mindig működnek, de a Fradiban azért elmagyarázzuk a gyerekeknek.

– Melyik Fradi a kedvence?

– Legyek önző? Az, amelyikben játszottam! Na de a Dalnoki Jenő, Novák Dezső, Nyilasi Tibor csapata jó volt. Most is jó a Fradi.

– De a kupadöntőben most mégis kikapott a Pakstól!

– Mert már nem láttak messze, csak közelre. A megnyert bajnokság után nem motiválta őket annyira a siker lehetősége. Kihagytuk a nagy helyzeteket…

– Mit vár az Európa-bajnokságon a magyar csapattól?

– A csoportokból az első kettő biztos továbbmegy, így a skótok, németek, svájciak mellett most megtörténhet, hogy továbbjutunk. Egy biztos, a válogatottban egy igen ígéretes generáció jött össze. Amiben nem kis része van annak, hogy a fiúk nagy része külföldi csapatoknál játszik, és hozzák haza azt a tudást és mentalitást, ami a Lipcsében, a Liverpoolban a sajátjuk lett. Most magasra tette a lécet mindenki.

– A Tabánban, pontosabban a Döbrentei utcában él közel ötven éve. Mi tetszett meg a kerületben?

– A feleségem!

Kuthi Áron (A cikk megjelent a Várnegyed 2024/8. számában)