Cholnoky Zsófia: Közösséget teremteni és továbbadni egy ősi mesterséget, ez a célom!

A Várfok utca 8. szám alatt bújik meg az kreatív kézműves könyvkötőműhely, ahová belépve érezhetően lassul az idő, ahogy megcsapja az embert az ódon világ illata. A régi könyvek, papírok és a könyvkötő ragasztó társaságában elvész a tekintetünk a sok izgalmas dolog között. A pici helyiség otthona több óriási, patinás, de máig használatban lévő nyomdagépnek, de találunk itt vágógépet, présgépet, lemezollót, ami ugyanúgy a hangulat része, akárcsak a házigazda, a műhely motorja, Cholnoky Zsófia, vagy ahogy önmagát nevezi, „Matató Zsófi ”. Vele beszélgettünk.

– A műhelybe lépve felmerül az emberben a kérdés, hogyan jöhetett létre ez a kis kézműves kuckó? Egy erről szóló videóban arról beszélt, hogy az intuíciójára hallgatott.

– Valóban, ez egy ihlet alapján született. Hiszem, hogy az életben mindig hallgatnunk kell azokra a megérzéseinkre, amelyek a jó felé visznek.

– A könyvkötés az eredeti szakmája? Hogyan sodorta e mesterség felé az élet?

– Eredetileg gyógypedagógus és logopédus vagyok, később kitanultam a könyvkötő szakmát is. Amiatt fordultam ebbe az irányba, mert már anno, a gyógypedagógiai munkám során is sokszor használtam a kézügyességemet és rengeteg, a tanítást hasznosan segítő tárgyat készítettem. Aztán egyszer csak rá eszméltem, hogy nekem az ujjbábok a szívem csücskei, és a logopédiai fejlesztéshez – amivel akkor foglalkoztam –, különösen a pöszeség terápiájában, a hangok javításához nagy hasznát vehetjük ezeknek – úgy, hogy minden hanghoz egy figurát társítunk. Így készítettem egy ujjbáb-készletet a logopédiai fejlesztéshez. Ekkor jöttem rá, hogy a gyerekekkel és a szülőkkel való foglalkozás mellett ez a kicsit meditatívabb kézi-, kreatív munka az, ami a kedvemre van.

– …de ez még mindig nem a könyvkötés!

– Igen, de ha az ember csinál valamit, akkor úgy körülbelül tíz év után szerintem eljön egy pont, amikor szeretne jobban elmélyedni, továbbfejlődni benne. Nálam ez a pszichológia vagy speciálpedagógia lehetett volna, viszont én ehelyett inkább valami másra vágytam, valami egészen mást szerettem volna még tanulni. Restaurátor képzésen gondolkodtam, de ehhez nem voltam már elég fiatal, a középfokú papírrestaurátor képzés viszont épp akkor nem indult. Így egy barátom azt javasolta, hogy menjek el a könyvkötő képzésre. Szerencsémre ezt a szakmát akkoriban lehetett még tanulni. Sajnos ma már nem lehet, mert nincs ilyen oktatás, a kisképzőn az egykori könyv míves szak is megszűnt már.

– Ez mennyire lehet a digitalizáció nem éppen szerencsés hatása a mindennapokra?

– Nem tudom, lehet, hogy annak a hatása is. Nekem még mindenesetre sikerült a két éves könyvkötő szakmai képzést el végeznem. Van kézi könyvkötő szakmunkás bizonyítványom is, amely nélkül nem nyithattam volna meg ezt a műhelyt.

– Mi a műhely fő profilja? A régi vagy inkább az új könyvek? A könyvkötésen belül melyik fázis munkájának a legkedveltebb része?

– Jelenlegi munkám legkedvesebb része a szakkör! Pedagógus vagyok, és bár most nem intézményi keretek között, de szeretek tanítani. Amikor a könyvkötő iskolába jártam, és meg tanultunk ott bizonyos szakmai fogásokat, arra gondoltam, hogy ezek annyira gyönyörű ősi mesterségbeli mozdulatok, hogy ezt mindenképpen tovább kell adni. Ezt tanítani kellene olyanoknak, akiket ez érdekel. Nekem az a küldetésem, hogy egyrészt közösséget teremtsek a szakkörök által, ahol hobbi szinten 2-3 fős csoportokban tanulhatják a könyv- és doboz készítést. Eközben barátságok is szövődnek, és ezt oly jó látni! Másrészt, egyfajta népművelői küldetést is érzek magamban, mégpedig azt, hogy átadjam ennek a kihalófélben lévő szakmának a történetét, fogásait a fiatalabb és az idősebb generációnak is, hogy főleg a szívükben érezzék, hogy ezt jó csinálni, mert a könyveknek – a készítésének is – történetük van. Nem tudom, merre halad a digitalizáció, de remélem, hogy megmarad mellette a papíralapú könyv is.

– Nincs weboldala, nincs blogja, a közösségi médiát is csak elvétve használja, mégis tele a naptára. Mi a titka? Hogyan találják meg önt és a Matató Kuckót?

– Nem tudom. Mindig fohászkodom, hogy az találjon ide, akinek szüksége van erre, és szerintem a legjobb összekötő odafönt van! Persze sokak szerint kellene ilyen-olyan oldal, de én már a kezdeteknél és megismerve a közösségi oldalakat arra jöttem rá, hogy ebből én ki akarok maradni, mert ez egy mákony. Bedarálja az embert. Ehhez próbálom tartani magam, emiatt én személy szerint nem, csak a Matató könyvkötőműhely van jelen minimálisan a netes közösségi térben. Én hiszek abban, hogy akinek tetszik e hely, az megtalál. Itt vagyok egy utcafrontos üzlethelyiségben, aki szeretne, bekopog.

– Ez egy igazi kis közösségteremtő hely azoknak, akiket ide vezet a belső intuíciójuk. Bekopognak fiatalok is?

– Igen. Nagy öröm, hogy egyetemisták is jönnek. Ez a fajta együttlét: örülni egymásnak és valamit csinálni, alkotni, létre hozni, sajnos kezd kiveszni manapság a világból, a társadalomból. Pedig nagy szükség van és igény is lenne rá, úgy a fiataloknak, mint a nyugdíjasoknak is.

– Mit jelent az ajtó felett a kereszt és a krétával felírt (GMB/CMB 2023) dátum, és miért fontos?

– Amikor 2008-ban megnyílt a műhely, fontosnak tartottam, hogy felszenteltessem. Szokás a katolikusoknál a lakást és a munkahelyet felszenteltetni, többnyire január 6-án, vízkereszt ünnepén. A pap megáldja az ott élő, dolgozó embereket és a tárgyakat. A felirat utal Gáspár, Menyhért, Boldizsár, a három királyok nevére, mert január 6-án többek között őket is ünnepeljük. Most már 2023 olvasható a feliraton, mert tavaly volt a műhely 15 éves fennállási évfordulója, ekkor Sanyi atya (Nagy Sándor, az Alexandriai Szent Katalin templom plébánosa – a szerk.) szentelte fel újra, egy kisebb zenés összejövetel keretében.

– Mik a jövendő tervei?

– Van egy olyan régi, bőrös könyvkötészeti technika, aminek a folyamatával szeretném megismertetni az érdeklődőket a szakkör keretében.

– De továbbra sem hirdeti magát?

– Nem tervezem. Hiszem, hogy ez a hely egy kuriózum, ha valaki rátalál, és megtetszik neki, az képes itt ragadni és néhány kreatív alkalmat bizonyosan itt tölt.

– Segíti és a támogatja a családja ezt a kreatív életet?

– A támogató hátterem elsősorban a gondviselés. Bízom benne. De természetesen a családom is nagyra értékeli a munkámat, mindezzel együtt én úgy hiszem, sokkal kevesebb dologból is jól lehet élni, mint amit gondolunk, hogy szükségünk van rá.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/17. számában, szerző: M.É.)