A berregő-füstölő, száguldó masináknak a robbanómotor feltalálása óta mindig akadtak megszállottjai. Nem esett ez másként Méray-Horváth Lóránddal és öccsével, Endrével sem, nélkülük szegényebb lenne a magyar járműtörténet. A merész vállalkozásnak budavári kitérője is van, lássuk, hogy épült fel egy hazai márka, amelyet elsodort a történelem. 

A két vállalkozó szellemű gépészmérnök legelőször Újpesten, 1921-ben kezdett foglalkozni motorbiciklik összeszerelésével, járművükbe olasz, Moto-Reve márkájú robbanómotoros erőforrást építve. A feljegyzések szerint viszont 1923-ban már a Batthyány utca 46. számú házban találjuk őket, itt alakult meg a Méray Motorkerékpárgyár Rt. Pár évvel később az (akkor még az I. kerület részét képező) Városmajor utca 10. számú ház földszintjén nyitottak összeszerelő műhelyt. Hamarosan – mondhatni – befutott, ismert cég lett a Méray, mert nemcsak bemutatótermük volt az elegáns Dorottya utcában, de Lórándék maguk is versenyzők lévén sorra nyerték a motorosversenyeket. Ilyentájt váltak népszerűvé a svábhegyi autó- és motorversenyek (akkoriban csak hegyi derbyként emlegetett erőpróbák), kézenfekvő volt, hogy a motorkerékpár-konstruktőrök is itt akarták megfuttatni „lovaikat”, hiszen ez a fajta bemutatkozás óriási reklámerővel bírt. 

A testvérek a hagyományos hírverésre is nagy hangsúlyt fektettek, az 1920-as évekből számos hirdetést találunk különböző napilapokban, folyóiratokban. A 350 köbcentis kivitelt a magyar sportember, míg az ötszáz köbcentis változatot a magyar utak motorkerékpárjaként reklámozták. Az egyszerű kezelhetőség, a robusztus, háromszögű vázszerkezet, a megbízható működés hamar népszerűvé tette a márkát. A Magyar Postánál és a rendőrségnél is megkedvelték az erős, nyúzható motorokat, és sorra adták le megrendeléseiket a cégnek. 

Azért nem kell tömeggyártásra gondolni, ezek a járművek kézzel készített darabok voltak, 1923 és 1939 között mindössze durván 1800 darab motor készült, természetesen többféle motorral és az évek során gyakori módosításokkal. A jármű szívét jelentő motort külföldről szerezték be, mivel tőlünk nyugatabbra fejlettebb volt a motorizáció. Így az angol JAP, Villiers, Blackburne, illetve később az osztrák Puch erőforrások kerültek a vázba. A gyár 1926-1929 között a Magyar Acélárugyár Rt. tulajdonába került, ami valószínűleg a túlélést is jelentette a vállalatnak a gazdasági válság közepette. 

Ami a műszaki paramétereket, a járművek adottságait illeti, Mérayék 100-120 km/órás végsebességet garantáltak reklámkiadványaikban, ami akkoriban félelmetesen soknak számított. Ezek a szerkezetek átlagosan 3-3 és fél liter benzint ettek száz kilométerenként. A II. világháború előtt több konkurensük akadt, akkor már nem számítottak piacvezetőnek, ezért bővíteni kellett a tevékenységüket. Így vállalta Méray a német autógyártó, az Adler hazai márkaképviseletét. A kommunista rezsim azonban nem kegyelmezett, Mérayékat internálták, és ez a vállalat végét jelentette. A cég története mesébe illően indult, ám a történelem viharai megakadályozták, hogy az alapítók elinduljanak a világhírnév felé. A Méray motor mégis beírta nevét a magyar járműtörténetbe. 

A robogó csodajárművekért való rajongás azonban nem múlt el, a rendszerváltás után Méray-Horváth Lóránd fia, a 2020-ban elhunyt Antal Méray Motor néven alapított céget, amely motorkerékpár-alkatrészek kereskedelmével foglalkozott. Antal is megszállottja volt a régi motoroknak, hűen ápolta édesapja örökségét. 

A fotók a dörgicsei Kaáli Autó-Motor Múzeumban készültek.
MÉRAY 1000
Motor: Kéthengeres, négyütemű, 998 cm³, 24 LE
Saját tömeg: 135 kg. Legnagyobb sebesség: 120 km/h
Évjárat: 1928