Nemhogy tősgyökeres I. kerületinek, de még budapestinek sem kell lenni ahhoz, hogy az ember tudja, hol áll az ország leghíresebb Dózsa György szobra. Azt viszont már kevesebben mondanák meg, hogy melyik néhai emlékmű talapzatán áll a Kiss István által szocreálba merevített felkelővezér.

Pedig egyedülálló, a városszövetből fájóan hiányzó mementó állt a Vár tövében, amikor még Palota térnek hívták a Dózsa György teret. Egy olyan emlékmű, amely egyszerre hirdette a magyar katonai erényeket, és azt, hogy volt egyszer egy Szent István-i Magyarország. „Hősi halált halt magyar tüzérek emlékére – 1914–1918”; ez az egyszerű felirat díszítette a monumentális szobrot, amelynek több névváltozata is élt a köztudatban: Magyar tüzéremlékmű, Tüzérek hősi emlékműve vagy – hibásan – Lovas tüzérek hősi emlékműve. De hogyan is született ez az elpusztított és elfeledtetett mementó?

„Sötét gyászból, rettentő halálból”

A tüzérek védőszentjéhez 1940-ben íródott Szent Borbála-himnusz szövege szerint e két dologból jött létre az 1912–13-ban, az Osztrák–Magyar Monarchiában az önálló magyar honvéd tüzérség. A végvári harcokra, illetve 1848–49-re utaló sor sajnos az első világháború próbatétele kapcsán is megállja a helyét. A világégés ugyanis 80 ezer magyar tüzér életét követelte a nyugati front harctereitől, az olasz hegyvidék és a Kárpátok bércein át, a cári birodalom végtelen síkságjaiig. Az összeomlás és a trianoni szankciók által legjobban sújtott fegyvernem tisztikara 1929-re határozta el, hogy méltó emléket állít az elesett bajtársaknak. Vitéz Kozma Ferenc altábornagy kezdeményezésére egy 14 fős emlékműbizottság alakult, amely országos gyűjtést rendezett a leendő szobor felállítására. A Palota téren otthonra lelt alkotásra 1933-ban írták ki a pályázatot, amelyet az 56 jelentkezőből a kiváló impresszionista szobrászmester, Ligeti Miklós nyert meg.

 

A MEGRAGADÓ FORMÁK MESTERE: LIGETI MIKLÓS

A Tüzéremlékmű alkotója Lőwy Móric néven látta meg a napvilágot 1871. május 19-én Budán. Fiatalon Strobl Alajos tanítványa volt, de Bécs és Párizs iskoláit is kijárta. A hazai impresszionista szobrászat egyik legjelentősebb alkotója volt. Az ő munkáját dicséri az 1903-as Anonymus-szobor, a Rudolf trónörökös vadászruhában című 1907-es alkotás, illetve a Horváth-kertben 1935-ben felállított Déryné-szobor (a második világháborúban megsérült alkotást 2010-ben faragta újra Polgár Botond szobrász művész). Ligetit zsidó származása miatt sok támadás és igaztalan kritika érte a ’40-es években, de haláláig tartó alkotási vágyát sem ez, sem a súlyos betegség nem tudta megtörni, amely végül 1944. december 10-én ragadta el az élők sorából.

 

 

 

Kripta és oltár

A süttői mészkőből készült, lépcsőzetes talapzaton nyugvó, monumentális – 19 méter hosszú és 7 méter magas – pályamű egy fogatolt nehéz tarack állásba vontatását örökítette meg. A részletesen kidolgozott ágyút az alkotáson hat – három belső, nyerges; illetve három külső, rudas – ló húzta erőlködve. A nyerges lovakon három, ostort markoló tüzérkatona foglalt helyet. A jelenet hátteréül egy szétlőtt fa reliefje szolgált. A szobor Vár felé néző oldalát négy ágyú domborműve díszítette.

Bár a kissé merevre sikerült kompozíciót érte némi kritika, figyelmet érdemel, hogy Nagy-Britannia után hazánk állított először központi tüzéremlékművet, ami a lovak megformálásával és középpontba állításával egyedülálló volt a világon. Ahogy egy korabeli vezércikk fogalmazott:

„Ez az emlékmű szimbolikus kriptája ugyan az elesett hősöknek, de fehér oltár is, amely fölött izzó tűzoszlopként ragyog a magyar tüzérség hősi lelke.”

Külön erénye volt a hatalmas szobornak, hogy a posztamens északi és déli oldalán szerepelt a honvéd tüzérség 24 helyőrségének neve és címere. Ezek közül a városok közül 19-et szakított el a trianoni békediktátum, így a műalkotás az országvesztésre is emlékeztetett.

Díszlövések a Naphegyről

A kivitelezésre négy évet kellett várni, és végül 1937. október 17-én, Horthy Miklós kormányzó és nagyjából 200-300 fős tömeg jelenlétében leplezték le az alkotást, amelyet Budapest nevében Karafiáth Jenő főpolgármester vett át. Az ünnepség fényét emelte, hogy a 24 tüzérhelyőrség nevében ugyanennyi koszorút helyeztek el a szobron a veteránok és aktív tüzérek. A katonák ezt követően díszmenetben vonultak el az emlékmű előtt, a Naphegyen felállított ágyúk 24 dísz lövésétől kísérve.

A vörös kultúrpolitika áldozata

Az 1944–45-ös ostrom alatt sajnos ez az emlékmű is megrongálódott. A legsúlyosabb kár a tüzérekben keletkezett: kettőnek letört a feje, egynek pedig a karjai is hiányoztak. A lovak közül kettőnek letört, többnek pedig megsérült a feje és a lába. Helyrehozhatatlan károk azonban nem keletkeztek az emlékműben.

Még az ’50-es években készült fotókon is látszik, hogy – a golyónyomokat leszámítva – szinte teljesen ép, hiába híresztelte a kommunista sajtó 1945-től, hogy „talapzata összetört”, illetve „helyreállítani, hogy tökéletesen megfeleljen a régi formának, lehetetlen”.

Ez csak kifogás volt: a második világháború utáni állampárti kultúrpolitika nem nézte jó szemmel az első világháborús emlékműveket, és amelyiknél nem talált indokot a lebontásra, azokról is levésette a Nagy-Magyarországra utaló szimbólumokat. Nem volt kérdés, hogy az új hatalom hajlandó-e áldozni az „irredentának” bélyegzett tüzéremlékmű helyreállítására.

Az Esti Hírlap 1958. február 16-ai száma közölte a szomorú hírt: „Tegnap reggel a Palota téren, a Vár alján, hatalmas darus kocsi jelent meg. Lebontják a tüzéremlékművet.” Az átalakított talapzaton végül 1961. augusztus 20-án avatták fel a ma is álló Dózsa-szobrot. A tüzéremlékmű hiánya már csak azért is fájó, mert az I. kerületnek sem köztéri első világháborús, sem Trianon-emlékműve nincs, ez az alkotás pedig mindkét szerepet betölthette volna.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024., 05. számában)