„Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.”

A Logodi utcáról mindig Kosztolányi Dezső villan be elsőre. És az egyik legismertebb verse, az 1933-as Hajnali részegség, amelyben nevén nevezi lakhelyét. Az utcát, amely csendben húzódik meg a Vár nyugati lejtője mellett. A költő élete jelentős részét itt töltötte. A kis kertjébe fürdőköpenybe kitipegve élvezte a napsütést. A ház sajnos már nem áll, elegánsan azt írták róla: nyoma veszett. Helyét egy emléktábla őrzi. Az utca és Kosztolányi azonban tovább él megannyi művében, életet lehet a szövegekbe, s az utcasarok, a környék az Édes Anna sorai között is felbukkan.

Vajon tudta-e Kosztolányi, hogy a Hajnali részegség szóösszetétellel mennyire találón fogja meg a Logodi utca eredetét? Talán ma már furcsán hat, de Budapest területén az ókori rómaiak idejétől számtalan apró település, közigazgatási egység létezett egymás mellett. A középkorban ilyen volt Logod is. A budai Vár nyugati lejtőjén elterülő apró falut szőlőművesek, budai polgárok lakták. A település feltételezhetően a mindenkori király tulajdonában állt, egy 1435-ös oklevél tanulsága szerint mezővárosi jogállású önkormányzattal is bírhatott, mivel bíráját és esküdtjét is említették a feljegyzésben. Egyházilag előbb a Nagyboldogasszony-templom alá tartozott, ám a falu lakói Mohács előtt kivívhattak maguknak valamiféle önállóságot, mivel saját papjuk is ismert. Logod, mint megannyi Buda körüli falu, a török hódoltság alatt szinte nyomtalanul eltűnt. Egyedül a helység templomának alapfalai tekinthetők meg ma is az Attila út felett. A szőlőművelés természetesen a törökök kiebrudalása után is maradt a helyiek sajátja, nem csoda, hogy később nem messze innen nyitnak borkimérést például az Alagút utcában.

Visszatérve a múlt századba: talán nincs még egy olyan utcája Budának, ahol ennyire sűrű lenne az egy négyzetméterre jutó irodalmi óriások száma. Kosztolányi mellett az utca híres nagyja Márai Sándor is, aki élete egyik meghatározó időszakában, 1928 és 1945 között élt a Mikó utca és a Logodi utca sarkán; az itteni gesztenyefák emlékei pedig még a kaliforniai száműzetésbe is elkísérik.

Ha már erre sétálunk, kinek mit mond P. Szathmáry Károly neve? A kérdés nem új keletű, így volt ezzel már Hámos György is 1974-ben, aki a Ludas Matyi kalendárium hasábjain elevenítette fel az erdélyi író, tanár, szerkesztő, országgyűlési képviselő emlékét. Mellszobrát, ami ma is ott áll a Gránit lépcsőnél, 1931-ben avatták fel. „Akkor tudtam meg, hogy a múlt század második felében sok történelmi regényt írt Jósika modorában, melyek sajnos feledésbe merültek. A szerző azonban ott áll a Vár kapujában, titokzatos mosollyal, mint aki megtudott valamit a halhatatlanságról. Körülötte minden elpusztult. Kosztolányiék házának is nyoma veszett. A szobor meg sem rezzent. Egy-két bombaszilánk ütötte kis forradás az arcán csak férfiasabbá tette. (…) Tudom: egy világváros akkor világváros igazán, mennél több olyan szobor van benne, ’melyről senki sem tudja, kit ábrázol. Történetét csak azért mondtam el, hogy tanulóink és tanítóink ne töprengjenek ezentúl olyan hasztalanul előtte” – írta Mi kell a halhatatlansághoz? című cikkében bő ötven éve Hámos.

Közben ne menjünk el Babits Mihály mellett sem, aki – 1941 augusztusi halála előtti – utolsó évét a 31. szám egyik első emeleti lakásában töltötte. Vele kapcsolatban érdekes utcatörténeti adalék egy 1919-es levél. A Nyugat szerkesztőjeként dolgozó Babits – aki akkor még máshol lakott – levelet kapott a Logodi utcából; amelyben a Kossuth-díjas művészettörténész, művészetfilozófus, református lelkész, Fülep Lajos jelentkezett be egy kritikára a környékről ugyancsak ismerős Szabó Dezső friss regényéről, Az elsodort faluról. „Kedves Uram, Szabó Dezső regényéről szeretnék írni a Nyugatnak, hosszabb cikket, különállót, nem a Figyelő rovatba. A regényt már elolvastam, igen rossz, de azért behatóbban kell vele foglalkozni. Kérem tehát, legyen szíves számomra fönntartani a dolgot, a cikket egy-két nap alatt megírom s elküldöm Önnek. Ha mégis valami akadálya volna, kérem, értesítsen azonnal, hogy hiába ne írjak. Igaz híve, Fülep Lajos.”

A kritika aztán a Nyugat 1919/16-17. lapszámában napvilágot látott. A művet Fülep sommázva úgy jellemezte: „Azt mondanám erről a regényről, hogy tanítani való példája annak, miként nem lehet, (s ha nem lehet, nem kell) regényt írni, aki nem hiszi, olvassa el.”

(Fotó: Fortepan)

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/4. számában.)