Márai Sándor írásaiban gyakran jelentek meg ünnepekhez fűződő élmények és elmélkedések. Naplóiban, cikkeiben, esszéiben és prózai műveiben az év végi ünnepkör pillanatai – a karácsony, a szilveszter és az újév – különleges jelentőséggel bírtak. Egyfelől a gyermekkor nosztalgikus emlékei elevenedtek meg benne, másfelől szövegeiben az ünnepek metafizikai, filozófiai kérdéseiről elmélkedett sokat, hogy aztán eljusson odáig, hogy felvesse, mi is az élet értelme.

Az ünnep Márai számára nem csupán naptári évforduló, hanem maga az élet „rangja”, ami mélyebb tartalmat ad az embernek. Négy évszak című 1938-as kötetében a decemberről így vallott: „Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.” Gyermekkorának élményei jöttek a felszínre, s úgy tekintett az év utolsó hónapjára, mint a várakozás meseszerű, szinte szent időszakára, amikor a világ is ünneplőbe öltözik.

Márai az ünnepre való felkészülés fontosságát is hangsúlyozta. A Füves könyvben erről így írt: „Ha az ünnep elérkezik, akkor ünnepelj egészen (…) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata (…) Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség.”

A megfoghatatlan csodavárás

Márai számára a karácsony mélyen emberi és érzelmi élmény. Gyermekkoráról szólva így írt a Négy évszakban: „Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat… bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal minden ellenségem fölött.” Ezzel állította párhuzamba felnőtt énjét, amely valami mást szeretne. „Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak… s még mindig itt állok, a férfi kor delén… és még mindig várok valamire.” A karácsony titokzatos ígéretet hordoz az ember számára, de sosem válik teljesen kiszámíthatóvá, az ünnep így a remény és a titok szimbóluma Márai szemében.

Az élet legkülönösebb érzése, lemenni Betlehemben a föld alá, megállani a sziklapincében, mely fölé templomot építettek (…) Üveglapokkal jelölték meg a Szűz nyoszolyáját, József fekvőhelyét, s a jászolt (…) Az a megrendülés fontos, mely ebből a pincéből sugároz, ahol a Megváltó született (…) Hát igen, a pince. A sötét, a jászol, az állatok, a szegénység. S a félelem, a vajúdás, a legnagyobb titok – mindezt különösen érti és érzi az ember, Betlehemben (…) a kihűlt lakásokban, leégett házak között tömegek nem a stillenacht-ot, hanem ezt éneklik: „Erős várunk nekünk az Isten”, – ebben az órában különös, félelmes csend lesz úr a lelkek felett, egész Európában. Az ember él és nem lesz bölcsebb; megismeri az emberi aljasságot, mely végtelen, s az emberi nagyszerűséget, mely ugyancsak végtelen, s karácsony este, abban az órában, mikor üresek lesznek az utcák, minden ember, a legmagányosabb is érez valamit abból a titokzatos felelősségérzetből, melynek nincs neve. De ha kimondom ezt a szót: Betlehem, értem, maga is érti, minden ember érti – olvashatjuk 1939 karácsonyán megjelent Csöngetés előtt című írásában.

Újévkor az élet értelmét kereste

Márai a szilveszterrel, újévvel kapcsolatban is mély kérdéseket boncolgatott. A Négy évszak című kötet januárról írt részében az író az új esztendő küszöbén saját halandóságára tekintett: „A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak… Mit is akarok még az élettől?” Eljutott oda, hogy a végtelenség utáni vágy már nem vonzza, hanem az élet értelmének kérdése foglalkoztatja. „Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom.”

Ezzel a paradoxonnal az újév hajnalán már az örök kérdések kutatása vált számára a legfontosabbá. „Az évek elhozták ezt a titkot is: … Az élet értelme az igazság.” Egész életét az igazság kutatásának szentelte, s ez volt az, ami az új év hajnalán számára kézzelfoghatóvá vált.

Az anyagiasság kritikája

Márai nemcsak az ünnep belsőségességét, személyességét hangsúlyozta, hanem gyakran kritizálta kora fogyasztói társadalmának anyagi központú ünnepszemléletét. Műsoron kívül című 1931-es szövegében olvashatjuk: „Szeretnéd tudni, mit vegyél neki?… De kedvesem, ez a legnehezebb az életben. Mindent szeretnének, egyszerre… Amit ünnepre adhatunk egymásnak, az már csak ráadás.” Szerinte a hétköznapok embere mindent akar, álmokat, titkokat, anyagi javaikat, miközben – mint írta – karácsonykor olyan apróságokra van szükség, amiket „ráadásként” adunk. A legveszedelmesebbnek tartotta azokat, akik a teljes kontrollra és birtoklásra törekednek. Ezzel szemben inkább az őszinte igényeket kedvelte: „Jobb szeretem az éheseket, akik – szerényen – bevallják, hogy dupla gyöngysort szeretnének… Ezek végül is beérik egy kevés cukorral, vagy egy tucat hímzett zsebkendővel.” Dicsérte az alázatosságot, aki nyíltan bevallja, mit szeretne, az végül elégedett lesz egy szerény ajándékkal, míg a „teljesen éhes” szellem fölösleges vágyakkal terheli magát.

Társadalomkritikai szempontból meglepően aktuálisnak hatnak az Ajándék című írásában papírra vetett gondolatai, amiket Jézushoz intézett. „Add vissza a művészetet: a zenét, a tiszta irodalmat, a nemes gondolatokat, a tökéletes képeket és szobrokat, add vissza, bűntudat nélkül, az embereknek mindazt, ami emelkedettebb és tisztább, mint az élet. Nagyon sok ez? (…) Azt hiszem, nagyon sok. (…) Nem kell semmi más, kedves Jézuska, csak kevesebb legyen a szenvedés. Lehetetlen ez? (…) Nézz körül a földön, száz- és százmillióan kérik, némán, ezen a karácsonyon: add a békét. Ezt kéri, nagyon szerényen, minden más helyett, s mert karácsony van: Márai Sándor.”