Ha azt mondjuk, „ördögűzés”, szemeink előtt azonnal az ismert horrorfilmek képei jelennek meg: forgó fejű megszállott, hörgő hang, levitáló test. A műfaj annyira beette magát a popkultúrába, hogy hajlamosak vagyunk elhinni: mindez csupán hollywoodi túlzás. A Márai Sándor Közösségi Házban elhangzott előadásból azonban kiderült: az ördögűzés bizony nem a mozivásznon született, az az egyházi rítusok régről ismert, nagyon is valós gyakorlata.

Az „Ördögűzésről tudományosan” című előadásra akkora tömeg gyűlt össze, ami már önmagában jelzi, a misztikum és valóság határmezsgyéjén helyet foglaló, évezredekre visszatekintő téma a XXI. század emberét is igencsak foglalkoztatja. 

Dr. Csanádi Viktor Holló hiedelemkutató, lelkipásztor, aki nem mellesleg hivatásos ördögűző is, előadásának rögtön az elején leszögezte: az ördögűzés nem a középkor poros hagyatéka, hanem nagyon is mai gyakorlat. A Vatikán évente több ezer rituális kiűzést engedélyez, és Magyarországon is több száz ilyen eset történik. Nem egzotikus kultúrák folklórjáról van tehát szó, hanem a jelen mindennapjairól.

Bár a fenti filmből is úgy tűnhet, az ördögűzés valójában nem a katolikusok privilégiuma. Protestáns közösségekben is jelen van, csak sokszor „belső ügyként” kezelik, igyekeznek alkalmazását titokban tartani. Vannak viszont, akik nem leplezik. A nyilvánosság előtti leglátványosabb példát talán Kenneth Copeland, egy amerikai bizniszegyház prédikátora szolgáltatta, aki televíziós közvetítésben próbálta kiűzni a „COVID-démont” a világból. Ez ugyan nem sikerült neki, de azonnal mém lett, mágikus megszólalása pedig a YouTube-legendáriumba is azonnal beírta a nevét.

Csanádi azt is hangsúlyozta: az ördögűzés nem veszélytelen szertartás. Kétévente szinte biztos, hogy halálos áldozattal jár valahol a világban. Ennél gyakoribbak a testi sérülések és a komoly lelki károk egy-egy beavatkozás során. Egy rosszul vezetett rítus könnyen tragédiába fordulhat.

Hogyan lesz valaki „megszállott”?

A központi kérdés, hogy mitől számít valaki ördögűzésre szorulónak. Az előadó szerint a tünetek sokfélék lehetnek: a megszállott ismeretlen nyelven kezd beszélni, olyan titkokat tár fel, amelyeket nem tudhatna, vagy éppen emberfeletti erőt mutat. Máskor egyszerűen csak furcsán, ijesztően viselkedik, amire a családja nem talál magyarázatot.

Jelenleg is vita van arról, hogy mindez pszichiátriai tünetnek vagy démoni hatásnak tekinthető-e. A pszichiáterek sokszor skizofréniát, disszociatív személyiségzavart vagy epilepsziát diagnosztizálnak, míg a lelkészek lelki, spirituális magyarázatot adnak. „A jelenség létezik, az más kérdés, hogy miként értelmezzük” – húzta alá Csanádi.

A Biblia szerint Jézus tanítványai egyszerű módszerrel űztek démont: böjt, imádság, kézrátétel, Jézus nevében való parancsolás. Ehhez képest a mai gyakorlat sokkal gazdagabb eszköztárból válogat.

A klasszikus kellékek között ott a feszület – de nem mindegy, milyen: a fém feszület hatásosabbnak számít. Ott a stóla, a szenteltvíz, a szentelt olaj, a só. De bizony olykor húsvéti sonka csontját is bevetik. A népi vallásosságból beszivárgó hatások további módszerekkel gazdagítják az eszköztárat. A megszállott kezébe szentképet nyomnak, és figyelik, hogyan reagál. Másutt titokban szenteltvízből főzött kávéval itatják, és figyelik, a megszállott hogyan reagál.

A Vatikánban tanult ördögűzőknek külön felhívják a figyelmüket: ne lepődjenek meg, ha a megszállott jobban ismeri a rítust, mint ők. Sokan olvastak ugyanis közülük e tárgykörben, így tudják, mikor kell hörögni, káromkodni vagy hányni.

A katolikus egyház az utóbbi évtizedekben igyekezett tudományosabb alapokra helyezni a gyakorlatot. Az eljárás hivatalosan a Rituale Romanum előírásait követi, mégis sokszor keveredik a gyakorlat a népi vallásosság eszköztárával.

Az előadó beszélt arról is, hogy a katolikus gyakorlat egyre inkább „tudományos” módszerekkel egészül ki. A domonkos szerzetesek például az ördögűzés során a kiöklendezett gyomortartalmat, illetve az abban lévő anyagmaradványokat elemzik mikroszkóp alatt. Ezek formájából következtetnek arra, hogy milyen démon rontotta meg, vagy ki küldte rá a démont.

Egészen groteszk esetek

A közönség a megtörtént esetekre is kíváncsi volt, Csanádi pedig nem fukarkodott a példákkal.

Érdekes, hogy 5000 éve, de még a középkorban is azt feltételezték, hogy a démonok esznek. Mint a szivacs, felszívják a nedvességet a környezetükben és a testükben hasznosítják belőle azokat az elemeket, amikre szükségük van. Azt is gondolták, hogy a démonoknak van nemi élete is. Sőt, nemi szerveik is vannak, persze másmilyen, mint az embereké, de abból is magukat termelik ki, apró állatkákat nemzenek. Voltak, akik úgy gondolták, hogy egy jó hasmenéssel meg lehet szabadulni a démonoktól, ezért a megszállottakat hosszasan purgálták, amibe aztán sokan bele is haltak.

1726-ban Csíkszentgyörgyön egy plébános egy asszonynál végzett ördögűzést. A kezdeti imák után kifejezetten ízletes ételt adott neki, majd elkísérte az árnyékszékre, ahol az ürüléket vizsgálta, hogy vajon vele együtt a gonosz is távozott-e. Az ördögűzés részeként végül szexuális kapcsolatot is létesített vele. Az asszony teherbe esett, de a papot csak annyiban marasztalták el, hogy nem a szabályok szerint végezte a beavatkozást.

Egy 1974-ben történt eset egészen tragikus fordulatot vett. Egy hentes Nagy-Britanniában (Michael Taylornak hívták) megcsalta a feleségét, és a gyülekezet előtt azzal védekezett, hogy démoni megszállás miatt történt ez. Összehívták a legjobb ördögűzőket, akik egy éjszakán át űzték belőle az ördögöt. Miután negyvenet kiűztek belőle hazaküldték, de azt észlelték, hogy még három maradt benne: az erőszak, a gyilkosság és az őrület. Miután a férfi hazament, puszta kézzel megölte a feleségét, kitépte a szemét meg a nyelvét, részben letépte az arcát, és megfojtotta a kutyájukat, utána az utcán meztelenül véresen bolyongva találták meg, majd letartóztatták. Végül összesen négy év kényszergyógykezelést kapott. 

Anneliese Michel német lány súlyos epilepsziás és pszichés tünetekkel küzdött, s családja és papjai démoni megszállottságnak tulajdonították állapotát. Hosszas ördögűzési rítusok után 1976-ban, legyengülve és alultápláltan meghalt, ami miatt a szüleit és a papokat gondatlanságból elkövetett emberölésért elítélték. A történetet filmben is feldolgozták The Exorcism of Emily Rose címmel:

De ott van az egykori Mezopotámia is, ahol úgy gondolták, a megszállott levizelése biztos módszer a démon kiűzésére. A kereszténység ezt a tradíciót finomította szenteltvízzel meghintésre.

Az újprotestáns gyülekezetekben nem ritka, hogy a vasárnapi istentiszteletet démonűző szeánsszal zárják. A hívekből ilyenkor kiűzik a „lustaság démonát”, a „falánkság démonát” vagy a „harag démonát”. Ez azonban – figyelmeztetett Csanádi – súlyos következményekkel járhat. Ha minden bűnünket a démonokra kenjük, megszűnik a személyes felelősség. Így lesz a mértéktelen evésből a „falánkság démona”, a hűtlenségből pedig „szexuális démon”, és máris kényelmesen kibújhatunk a lelkiismeret szorításából.

Csanádi Viktor arra is felhívta a figyelmet, hogy a megszállott viselkedése lehet őszinte pszichés reakció, de lehet tudatos szerepjáték is. A közösség pedig hajlamos mindezt megerősíteni: amit látni szeretne, azt látja.

Az est végére világossá vált: az ördögűzés nem pusztán folklór, nem is csupán vallási ceremónia. Olyan emberi szükségletet érint, amely újra és újra megjelenik, kultúrától, kortól függetlenül. Bár Csanádi Viktor maga nem látott plafonon mászó megszállottat, annál több hátborzongató és olykor egészen abszurd fordulatnak volt tanúja. „Ördögűzés mindig volt, és mindig lesz” – zárta gondolatait.

(A cikkünkhöz felhasznált illusztrációk mesterséges intelligencia segítségével készültek.)