Sokan attól féltek – kerületiek és budapestiek egyaránt, – hogy örökre bezárta kapuit a Víziváros ikonikus vendéglátóhelye, amikor az Iskola utca 36. homlokzatáról idén eltűnt az Isolabella neoncégére. Valóban, a vörös felirat évtizedeken át meghatározta az utcaképet, és rögtön szembe ötlött annak, aki a Batthyány térről befordulva az Iskola utca felé vette az irányt. Gimnazisták, egyetemisták, híres művészek, soha be nem futott művészlelkek, hivatalnokok és nyugdíjasok kedvelt megállója, örökös találkozóhelye volt az Isolabella, amely most átadta helyét a Rajkainak. Unk Emília és Unk János, akik édesapjuktól vették át az üzlet vezetését, nagy felújítási munkálatokon vannak túl. Most előttünk is feltárják a hely történetét.

„Az öt hónapos felújítás alatt sorra tértek be a hely sorsáért aggódó törzsvendégek és lokálpatrióták. Őket ma már visszatérő vendégekként üdvözölhetjük, hiszen látták, hogy nemcsak megőriztük, de még jobban feltártuk a hely múltját” – fogalmazott lapunknak Emília és János.

„Az ükapánk, Rajkai Mihály a Víziváros, illetve Buda és Pest közismert és köztiszteletben álló vendéglőse volt, aki az Iskola utca 16. szám alatt üzemeltette a Noé bárkájához címzett fogadót, 1864 és 1894 között”

– árulta el a névválasztás hátterét Unk János. A vendéglátóhely különös nevét arról kapta, hogy az akkor még szabályozatlan Duna árvíz idején sem öntötte el a béke szó szerinti szigetének tekinthető házat, amely sokaknak volt menedéke a magas vízállások idején.

Rajkai nyugdíjba vonulása után, 1898-ban önerőből építtette fel a rokonsága számára azt a társasházat, amelyben a mára átalakult Isolabella működik. Az eredetileg 10-12 lakásos ingatlan a Donáti utcáig ért, ám a kommunizmus éveiben az arra néző felét elbontották, ma a Franklin utcai játszótér és park áll a helyén. Az állampártot nem hatotta meg a család és a ház gazdag múltja, sem az a tény, hogy a pincében nyolcvan ember vészelte át a főváros világháborús ostromát.

A maradék részben tanácsi lakásokat alakítottak ki, a Rajkaiak pedig a rendszerváltás utánig – amikor apránként visszavásárolhatták a lakásokat – egy ajtó mögé szorultak vissza. A különböző források és a kissé már ködös családi emlékezet szerint ekkortól az épület földszintjén vagy szénsav-, vagy sörraktár, illetve egy közétkezde előkészítője működött. Majd 1972-ben a család megnyitotta az Isolabellát, ami – a kor divatja szerint – egy olasz vermutról kapta a nevét, amelynek a jelentése szép sziget, de a név egyben egy olasz települést is jelöl Torino megyében.

„A 2000-es évek elejére inkább volt bár és kocsma, mint kávézó” – emlékezett vissza a régi hangulatra Emília és János, hozzátéve: „A vörös fények, a bordó kárpitok és a boxos elrendezés lokál jelleget kölcsönöztek neki, de komolyabb zenés esteket is rendeztek itt, egy magasabb emelvényen álló DJ-pulttal.” Nem véletlen, hogy az Iskola utca 35-ben albérletben lakó Cseh Tamásnak hamar törzshelye lett az Isolabella, és hogy a legenda szerint Bereményi Gézával az első közös számuk születését is itt ünnepelték.

A testvérek áldozatos munkájának hála – a felújítási munkák nagyját saját kezűleg végezték – ma Cseh Tamásra is számos dolog emlékeztet a Rajkaiban, akár csak magára az Isolabellára. A régi neoncégér az egyedülálló borfal fölé került, a felújított márványpadló az utolsó milliméterig eredeti, az egykori puffok és bárszékek az új, zöld borítás alatt még őrzik a régi, piros huzatot, az ablakrácsokból csillár, a régi ruhafogasokból pedig a dizájner lámpák rudazata készült. A régi asztalplatformok és nyílászárók is újjászülettek, a falakról pedig a Rajkai család történetét bemutató fényképek köszönnek vissza, illetve az egyik fal burkolás nélkül, a nyers tégláit megmutatva, helyiség központi elemeként áll.

A Rajkai bevallottan a presszók atmoszférát szeretné visszahozni, viszont jóval többet kínál, mint a nagy előd: minőségi kávék, szendvicsek és sütemények várják a látogatókat; de a kínálatból nem hiányoznak a Fehér Nyúl kézműves sörei és a junior borászok minőségi magyar borai, pezsgők, illetve a röviditalok és a koktélok sem.

„Annak ellenére, hogy egyikünk sem a vendéglátásban dolgozott eddig, mindketten »gasztroérintettek« vagyunk: Mili ért a borokhoz, a pezsgőkhöz, kiválóan süt-főz, én házi sörfőző és a covid óta barista vagyok, ezeket a tapasztalatainkat pedig itt is nagyon jól tudjuk hasznosítani”

– osztotta meg velünk János, aki szerint sikerült egy „fesztelen, mégis elegáns légkört” kialakítaniuk.

„Büszkék vagyunk rá, hogy nagyrészt sikerült megvalósítani az eredeti víziónkat”

– tette hozzá Emília.

A két testvér úgy látja, hogy a helyiek és a turisták körében egyaránt népszerű lett a Rajkai, jelenleg azon dolgoznak, hogy teljesen ki tudják használni a lehetőségeiket, és egész héten fogadhassák a vendégek.