Saját magunk érdekében átgondoltabb fogyasztási szokásokra van szükség.

Egyre többen visznek magukkal bevásárláshoz vászonzsákot, hogy eldobható műanyag zacskó helyett abba válogassák a zöldséget, gyümölcsöt. Sokan viszik adományboltokba megunt használati tárgyaikat, ruhadarabjukat. Ezek a szokások egyre jobban beépülnek a mindennapokba, épp úgy, mint a szelektív hulladékgyűjtés. A pazarlás csökkentésén dolgozik rengeteg élelmiszeripari startup, de ugyanezt célozza a kerületben most debütált svédasztalos iskolai menzarendszer is. Mégis, a nagy számok azt mutatják, hogy az egyre nagyobb jólétben élő emberiség egyre többet pazarol, egyre jobban visszaél a természet adta erőforrásokkal. A Nébih friss kutatási eredményei szerint Magyarországon fejenként átlagosan 60 kg élelmiszer-hulladékot termelnek a háztartások egy év alatt, ám ennek 40 százaléka körültekintőbb hozzáállással felszámolható lehetne.
Idén minden előző évet megelőzve már július 24-én érkezett el a túlfogyasztás napja, a fordulópont, amitől kezdődően többet fogyaszt az emberiség az adott évben, mint amennyit a Föld képes energiában, természeti kincsekben, élelmiszerforrásban előállítani.
A számítás mikéntjére e cikkben nem fogunk kitérni, hinnünk kell az ezzel foglalkozó kutatóintézetek kimutatásainak. Ezek szerint utoljára az 1970-es évek elejé voltak egyensúlyban a Föld erőforrásai a fogyasztással, az erőforrások fel- és kihasználásával. Azóta az emberiség folyamatosan feléli azt, amit élőhelyünk, a Föld nevű bolygó nyújt.

Furcsa, de így van, kifejezetten jót tett a Földnek a termelés globális lassulását, sőt leállását eredményező Covid-járvány, hiszen míg 2017 óta már rendre július végére esett a túlfogyasztás fordulónapja, addig 2020-ban csak augusztus második hetére. Azóta viszont romló tendenciát mutatnak a grafi konok. Az ember tevékenysége – ökológiai lábnyoma és a Föld regenerációs képessége (mondjuk egy kiirtott természetes élőhely – erdő – visszaalakulása) állandó jelleggel harcban állnak egymással, de úgy tűnik, hogy egyre inkább a Föld áll vesztésre. Joggal gondolhatjuk, hogy mit számít a vászonszatyrunk, mit számít, ha adományboltba visszük ruháinkat? Hiszen mások kétszer annyi nejlonszatyrot szakítanak, és rengeteg felesleges dolgot vásárolnak.
Ezt a vitát soha nem fogjuk tudni eldönteni.

Az viszont biztos, hogy az I. kerületben több olyan kezdeményezés is akad, amely az egyszer használatos világ, az eldobható mindennapok ellen dolgozik. Ilyen a Budavári  zociális és Gyermekjóléti Szolgáltatási Központ rendszeresen megrendezett ruhagyűjtő akciója, vagy a Czakó sportpályán rendezett Garázsvásár. De például a kicsike, Mészáros utcai ruhajavító, a Fő utcai órás is éppen azt a filozófi át követve üzemel, hogy nem muszáj kidobni azt, ami elromlott, meghibásodott, nem muszáj mindenáron újjal pótolni a javítható régit. Pedig erre megy a világ, csak hát még mindig vannak, akik átgondoltabb fogyasztási szokásokkal szocializálódtak.