Az 1526-os mohácsi csata egy korszakhatár. Leegyszerűsítve, ekkor véget ért a középkori magyar állam, az oszmánok benyomulnak az országba, és mintegy 160 évig birtokolják a királyság egy részét. Idén fél évezrede, hogy I. Nagy Szulejmán (ur. 1520-1566) oszmán szultán hadaival vereséget mért a Magyar Királyságra. A budavári Lánchíd Kör ez évi Julianus-emlékelőadása – amelynek vendége a korszak kutatója, Neumann Tibor történész volt – a mohácsi csata 500. évfordulója alkalmából a magyar történelem talán legismertebb végzetes eseményét járta körbe.

„Kevés olyan középkori csata akad, amelynek annyi áldozatát ismernénk név szerint, mint az 1526-ban Mohácsnál vívott ütközetnek” – erről beszélt a történész, aki – többek között Varga Szabolcs és Szabó András Péter – kollégáival azt kutatja, hogy pontosan kik vesztek oda az augusztus 29-én lezajlott ütközetben. A mohácsi csata és résztvevői az újabb kutatások és eredmények tükrében című előadásában az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézetnek tudományos tanácsadója több olyan toposzt is körbejárt, amelyek annak ellenére tartják magukat a hazai közbeszédben, hogy a történettudomány forrásokkal alátámasztva számtalan esetben bebizonyította annak az ellenkezőjét.

Emberfeletti vállalkozás

Ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, milyen emberfeletti vállalkozás volt szembeszállni az oszmán birodalommal, fontos egymás mellé állítani a két állam korabeli potenciálját. Miután Szulejmán apja, Szelim 1517-ben meghódította Egyiptomot, az Oszmán Birodalom területe mintegy 2,5 millió négyzetkilométerre nőtt, lakosságának számát pedig 12-13 millió főre teszik. Ezzel szemben a Magyar Királyságnak 320 ezer négyzetkilométeren 3,3 millió lakója volt. Ha ehhez hozzávesszük még Csehországot – mivel II. Lajos magyar király (ur. 1516-1526) a cseh trónt is bírta – akkor 445 ezer négyzetkilométeren 5,6 millió főt kapunk. Ennél is beszédesebbek a két uralkodó pénzügyi lehetőségei: míg Lajos két országából évi 410-550 ezer aranyforintnyi bevétellel számolhatott, addig Szulejmán 2,6 millióval. Ugyancsak beszédes, miként azt Kenyeres István egy tanulmányában írta, hogy a magyar királyi bevételek 60 százaléka védelmi kiadásokra ment, aminek tetemes hányadát a mintegy 1000 kilométeres oszmánokkal közös határszakasz nyelte el. Európában sehol nem állomásozott annyi állandó katona akkor, mint a magyar végeken.

Az, hogy Lajosnak 25 ezer embert sikerült fegyverbe szólítania, nem kis teljesítmény. Csak a kor két európai „szuperhatalmának”, az V. Habsburg Károly (ur. 1519-1556) vezette Német-római Birodalomnak és az I. Ferenc (ur. 1515-1547) irányította Francia Királyságnak volt hasonló méretű hadereje. Neumann Tibor elmondta, a résztvevők összetételét vizsgálva elmondható, szinte alig van olyan vármegyéje a korabeli Magyar Királyságnak, ahonnan ne ismernének elesett személyt. A források is azt bizonyítják, hogy még a cseh és a lengyel határhoz közeli északi vármegyék nemessége is hadba vonult. Kibújni egyébként sem lehetett – minimum jóságvesztés járt érte, de a meglévő dokumentumok szerint, nem is igen akart kibújni senki. Akadt olyan főnemes, aki saját magára hívta ki az ellenőröket, hogy nézzék meg, menne, de annyira sérült a lába, hogy egyedül még lóra ülni is képtelen.

Fiktív hősi halottak

Neumann Tiborék kutatócsoportja eddig több mint kétszáz olyan személyt azonosított be, akik biztos, hogy részt vettek az ütközetben, és el is hunytak a csata során. Érdekes adaléka az eseményeknek, hogy ezeken felül 150 további fiktív szereplőt is sikerült összegyűjteni, akikről maguk, illetve később a leszármazottaik állították azt, hogy ott voltak Mohácsnál, miközben minden arra utal, ezt csak kitalálták. Vajon mi ennek az oka? Az, hogy mivel a magyar nemesi hagyományban a virtusnak, a hadi erényeknek nagyon sokáig kifejezetten fontos identitásképző szerepe volt, ezért részt venni és elesni a mohácsi csatában megdicsőülést jelentett az adott családnak.

Érdekes eredményeket mutatnak a mohácsi tömegsírokból nyert eredmények is. Jelenleg öt ilyen tömegsír ismert, amelyekben a legfrissebb becslések szerint 2000-2500 mohácsi hadifogoly lehetett, akiket az oszmánok – magukhoz szokatlan módon, de minden bizonnyal elrettentési célzattal – lemészároltak. A feltárt tömegsírok halottjait számos vizsgálat alá vetették, így megnézték a fogzománcba beépülő stroncium két izotópjának (87Sr/86Sr) szintjét is. A stroncium e két izotópja azért érdekes, mert ezekkel meg lehet állapítani azt, ki hol született, illetve nőtt fel. Egy-egy terület stronciumszintje ugyanis adott, a fogzománc kialakulásakor abban a szintje azonos a környezetével – így ha tudjuk egy adott régió ilyen jellegű adatait, akkor meg tudjuk állapítani ki, mely régióban látta meg a napvilágot és cseperedett fel. Ezek alapján pedig az látszik, hogy a mohácsi tömegsírokban eltemetett személyek 75 százaléka nem helyi lehetett.

Évszázadok óta összeesküvés-elméletekre csábít a kérdés, hogy a csata során a megáradt Csele-patakba fulladó mindössze 20 éves Lajos király holttestét miért nem emelték még ki akkor melegében, amikor a tragikus haláleset történt. Neumann Tibor ezzel kapcsolatban emlékeztetett, hogy egy felpáncélozott mén tömege egy rajta teljes menetfelszerelésben lévő lovaggal, elérhette akár az egy tonnát is. Tudva, hogy a törökök üldözték a csatából hátrálókat, nem lett volna életszerű, ha leállnak egy ingoványos, lápos, süppedős terepen kihámozni a fiatal uralkodót a vértjéből. Ezért miután megállapították, hogy sajnos valóban elhunyt, és megjegyezték a helyszínt, a lehető leggyorsabban elhagyták a csatateret.

Az évszázados Habsburg propaganda átka

A mohácsi események megértésnek ugyancsak fontos eleme a későbbi király, Szapolyai János erdélyi vajda tevékenysége. A mohácsi vész után alig három hónappal magyar királlyá választott – és 1540-es haláláig uralkodó – Szapolyain évszázadok óta ül a Habsburg propaganda, hogy direkt lekéste az ütközetet, hogy a halott király helyébe léphessen. Már az kissé abszurd, hogy Mohács előtt bárki arra gondolt volna, hogy a fiatal király biztos odavész az ütközetben. Ami ennél is fontosabb, hogy Szapolyai a csata előtt óva intette Lajost a frontális ütközettől, miközben az uralkodó ellentmondó üzenetei teljesen megzavarták.

Mohácsnál ott volt és hősi halált halt János király öccse, Szapolyai György. A források nyomán tudjuk, hogy a testvérpár nagyon szoros és jó kapcsolatban állt egymással. Életszerűtlen, hogy János akarta, hagyta volna, hogy öccse odavesszen a küzdelemben, és hogy ha tud, akkor ne vállvetve vele, mellette vegyen részt az ütközetben.

Azt ugyanakkor továbbra is rejtély övezi, merre volt erdélyi hadaival a kritikus pillanatban Szapolyai vajda. Egyáltalán miért hagyta, hogy Mohács után az oszmánok egészen Buda váráig masírozzanak? Valószínűleg nem állunk messze a valóságtól, ha azt feltételezzük, felmérve az erőviszonyokat, Szapolyai – ahogy azt korábban Lajos királytól is kérte – nem mert nyílt ütközetet vállalni Szulejmán hadaival. Nem is csoda, hiszen a törökök Szapolyai – legoptimálisabb becslések szerint is legfeljebb 10 ezer fős – haderejéhez képest legalább hatszoros túlerőben lehettek. (Ez a haderő viszont arra jó volt, hogy az oszmánok nem mertek nagyon betörni a Tiszántúlra.) Szapolyai ténykedését segíthet megérteni az az itinerárium, amelyet Szabó András Péter készít és amely bemutatja, az ismert források alapján mikor és hol tartózkodott éppen Szapolyai János.

A Borsos Miklós emléklakásban tartott előadásában Neumann Tibor azt is elmondta, az ötszázadik évfordulóra elkészül az a hősi emlékmű, amelyre felkerülnek a csatában azon elesett magyar és többek között cseh vitézek nevei, akik II. Lajos oldalán harcolva próbálták megállítani az oszmán inváziót.

Nyitókép: Neumann Tibor történész a Lánchíd Kör Julianus-emlékelőadásán 2026. január 31-én (Fotó: Várnegyed)