Február 11-én különleges élményben lehetett része azoknak, akik részt vettek az Ostrom 79 emlékprogram keretében szervezett idegenvezetésen. A városháza alatt húzódó, eredetileg barlangokból és pincékből kialakított világháborús óvóhely exkluzív bejárásán Szabó Balázs okleveles építőmérnök, az Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karának oktatója kalauzolta a látogatókat.

Cél a biztonság

Bevezetőjében Szabó Balázs elmondta, hogy a magyar hírszerzés már 1934-ben figyelmeztette az akkori államvezetést, hogy meg kell teremteni a Várnegyedben található minisztériumok és állami feladatokat ellátó intézmények dolgozóinak fizikai biztonságát szolgáló óvóhelyeket. 1935-ben egy titkos kormányrendelet nyomán az intézmények saját költségükön kiépítették a létesítményeiket. Ennek nyomán jött létre a jelenlegi Városháza alatt húzódó komplexum is, amely az épületben akkor működő Magyar Királyi Állami Nyomda alkalmazottai számára készült. A 470 négyzetméteres objektumban ötszázhatvan ember vészelte át a második világháborús ostromot.

„Ez nem a Hilton”

A Városháza aulájában egy egyszerű duplaszárnyú ajtó rejti a ma már mélypinceként funkcionáló komplexum lejáratát. Hosszú lépcsősor vezet a mélybe, amelynek a végén nem árt, ha az ember vigyáz a fejére. A raktárak után ismét felfelé haladva jutunk el a tulajdonképpeni óvóhely területére, ahol a vasbeton és téglaburkolatok mögül a világítási rendszer nem túl erős fénye mellett elő-előtűnnek az egykori mészkőbarlangok nyomai.

„Veszélyhelyzet esetén az ide menekülők számára emberenként 0,8 négyzetméternyi terület jutott. Ez egy légitámadás esetén kényelmesen elviselhető fél óráig, de ha 10-12 héten keresztül életvitelszerűen itt kell tartózkodni, mert a felszínen harci cselekmények zajlanak, akkor már igen csak kevésnek tűnhet. Viszont elégnek kellett lennie, mert odakint a szinte biztos halál várt a polgári lakosságra” – fogalmazott Szabó Balázs, hozzátéve: „Ez nem a Hilton. A jelenlegi óvóhely-szabályozás értelmében is egy emberre egy védelmi objektumban 0,7 négyzetméternek kell jutnia.”

Leszögezte: a komplexumban nem volt demokrácia, az óvóhelyparancsnok, illetve a parancsnokhelyettes szava minden helyzetben megkérdőjelezhetetlen volt, ami a szabályok betartását és az életben maradást szolgálta. Akinek ez nem tetszett, azt a bejáratnál posztoló fegyveres őr kivezette a felszínre.

Levegőt!

A szakember bemutatta a túlélés zálogait, és az ezeket biztosítani hivatott megoldásokat: „A legfontosabb, hogy legyen levegő, amit itt harcgáz- és porszűrőkkel ellátott szellőzőrendszer biztosított, és ami a túlnyomás-kibocsátó szelepeken távozott a hermetikusan elzárt építményből.”

Szabó Balázs emlékeztetett, hogy az 1944-es ostrom idején egy hét után már nem volt áramszolgáltatás, így a szellőztetőgépeket az itt lévő férfiak – a fiataloktól az aggastyánokig – váltott műszakokban, kézi erővel voltak kénytelenek éjjel-nappal működtetni, ami nagyon megterhelő volt.

„Női munka”

A másik fontos feltétel az ivóvíz biztosítása volt, mert egy hét után megszűnt a vízszolgáltatás is: „A nők hajnalban jártak ki a Kapisztrán téri tűzivíztározóhoz, egy vödörrel és egy csákánnyal, hogy a mínusz 20 fokos időben jeget tudjanak törni. Ebbe még úgy is sokan belehaltak, hogy a nőkre nem lőttek direkt a harcoló felek” – fogalmazott Szabó, aki emlékeztetett, hogy a jégből nyert víz még a kéznél lévő petróleumlámpákkal és gyertyákkal felforralva is komoly hasmenést okozott. Azonban se a folyadékpótlásnak, se a tisztálkodásnak nem volt más módja.

Terülj-terülj…

Ennivaló gyanánt eleinte mindenki a saját lakásából hozott magával hűtést nem igénylő élelmiszereket, ám ezek néhány hét után elfogytak. Ezt követően az óvóhelyen lévők legfeljebb az életük kockáztatásával tudtak máshonnan ételhez jutni. Az utolsó héten a túlélők a Honvédség elhullott, kővé fagyott lovaiból fűrészelhettek húst maguknak.

Ha hív a természet

Mivel az óvóhelyet nem csatornázták, az ürüléktől máshogy kellett megszabadulni: „Erre az úgynevezett tőzegszórós árnyékszékek, a TC-k szolgáltak, amelyek külön, függönnyel leválasztott fachokba helyezett, pottyantós módszer alapján működő fadobozok voltak. Ezeknél a végtermékre szórt tőzeg semlegesítette a szaghatást.” Akinél a doboz betelt, annak a feladata volt a felszínen kiüríteni azt, lehetőleg úgy, hogy közben életben maradjon.

Könnyű álmok

Az alvást mindenki úgy oldotta meg, ahogy tudta: a felszínről szalmazsákot, pokrócot hoztak le maguknak az emberek. „A parancsnok annak örült a legjobban, aki aludt, mert azzal addig se volt gond, és fele annyi oxigént fogyasztott” – jegyezte meg Szabó. Akinek hosszabb ideig rendszeres gyógyszeres, vagy orvosi ellátásra volt szüksége, annak csak akkor volt esélye, ha kellő mennyiségű orvossággal rendelkezett, illetve ha volt a lent orvos. Aki életmentő gyógyszerekre volt utalva, az általában nem élte túl az ostromot.

Váratlan megmentő: a fagy

Szabó Balázs azt is elárulta, hogy az egyik legnagyobb problémát az óvóhely megfelelő hűtése jelentette. Az emberi testek melege miatt az objektumban átlagosan 30-32 fok és 98 százalékos páratartalom uralkodott. Ebből a szempontból szerencsésnek nevezte, hogy télen került sor az ostromra, mer nyári körülmények között valószínűleg minden bent lévővel végeztek volna a körülmények.

Jelek a falakon

A fehér alapra vörös színnel a falakra festett feliratok a vészkijáratokat, az óvóhely szektorait (római számok) és tartózkodóit (arab számok) jelölték. Az emberek csak fényképes igazolvánnyal foglalhatták el a nekik kijelölt helyet, szabadon pedig csak a gyerekek mozoghattak. Hasonló felirat figyelmeztetett arra is, hogy tilos a falnak támaszkodni: „A késleltetett bombák a föld alatt lépnek működésbe. Ez a talajban rengéshullámot indít el, ami az adott alagútszelvényt oldalra löki. Aki ilyenkor a falnak támaszkodik, biztosan meghal.”

A túra végén Szabó Balázs elárulta, hogy az önkormányzat alatti óvóhely nincs összekötve más objektumokkal, csak a Lovas utca felé van kijárata.

(Fotók: Tari Tamás)