A Hegyalja út hajnalban a legszebb. A Duna felől, az „alján” még megül a pára, az autók tompa zúgása úgy kúszik végig az aszfalton, mintha a város maga is csak félálomban fordulna egyik oldaláról a másikra. Aki itt megáll egy pillanatra, az nemcsak egy forgalmas budai főutat lát, hanem a múlt árnyai között felsejlő szőlőtőkék gyökerét, pincefalak dohos csendjét, golyó- és féknyomokat.

A név szó szerint értendő: hegy alja. A XIX. században még szőlők kapaszkodtak fel a lejtőkön, présházak húzódtak meg a dűlők között. A budai bor jó hírű volt, aztán 1875 táján jött a filoxéra, és a tőkék elporladtak. A kipusztult szőlők helyére villák épültek, verandás, tornyos házak, ahol a polgárság már nem a bort, hanem kilátást élvezte. A hegy lábánál lassan kirajzolódott az út, amely összekötötte a várost a kifelé vezető országúttal.

A XX. század elejére a Hegyalja út már végképp nem dűlő, hanem ütőér. A Tabán lebontását követően, az 1930-as évek végére kezd hasonlítani arra, amilyennek ma látjuk. A közelben magasodik a Gellért-hegy, amely nemcsak panorámát, hanem stratégiai magaslatot is jelentett. Budapest második világháborús ostromakor, 1944–45 fordulóján a környék pincéi megteltek családokkal. Fent ágyúk szóltak, lent petróleumlámpa fénye vibrált a falon. A Hegyalja út házai közül több is találatot kapott, és a környező lejtőkön – a Sas-hegy felé – önkényes kivégzések híre terjedt. Voltak, akiket kémnek bélyegeztek, másokat pusztán rosszkor látott meg valaki. A háború után a vakolatot kijavították, de a golyónyomok egy része sokáig látható maradt, mintha a falak nem akarták volna elfelejteni azt a végzetes telet.

A béke sem hozott teljes nyugalmat. A Hegyalja út lejt, kanyarodik, csábít. A hetvenes-nyolcvanas években a „száguldó Hegyalja” fogalom lett: éjszakai gyorsulások, motorbőgés, fiatalok, akik a gravitációval versenyeztek. A korabeli újságok halálos balesetekről, áttört korlátokról, mélybe zuhant autókról számoltak be. A hegy alja ilyenkor nem idilli háttér volt, hanem sötét, néma tanú. Reggelre csak a féknyom maradt az aszfalton, mint egy gyorsan odavetett aláírás.

A környék villái a XX. század közepén új szerepet kaptak. Diplomáciai rezidenciák, hivatalok, zártkertek mögött parkoló fekete autók. A hidegháború éveiben a budai hegyvidék tele volt suttogással: ki kivel találkozott, melyik kapualjban állt túl sokáig egy idegen. A Sánc utca sarkán lévő Mambo Bár elődjében, a Sole Mióban a Kádár-kori állambiztonság jóvoltából 1968-tól egy rövid ideig a Belügyminisztérium III/I-es csoportfőnöksége próbált meg diplomatákat megfigyelni. Ebből bohózatba illő módon az lett, hogy olykor a saját embereikbe botlottak. A pártállami lebujt néhány éven belül be is zárták és felszámolták. A Hegyalja út forgalma közben rendületlenül haladt tovább, mintha a történelem csak mellékzaj lenne.

Reggelente manapság is dugó van. A busz araszol, a sofőr rutinosan veszi a kanyart. A járdát futók, kutyát sétáltatók és iskolába igyekvő gyerekek róják. A Hegyalja út úgy tesz, mintha csak egy forgalmas utca lenne, de aki figyel, hallhatja a mélyben a pincecsend visszhangját, a szőlőtőkék recsegését, a motorok felbőgését. Itt mindig több történet fér el, mint amennyit az aszfalt elbír.

(Fotó: A Hegyalja út 1939-ben, kilátás az Erzsébet híd felé. Balra a Szent Demeter szerb templom, jobbra a Rác fürdő Forrás: Fortepan/Adelhardt Márta)

(A cikk megjelent a Várnegyed 2026/3. számában.)