A budai Várfok utca a Várhegy északnyugati lejtője alól enyhe ívben emelkedik a Bécsi-kapu felé. Nem igazán széles, mégis levegős utca. Hatalmas bérházak és egyemeletes házacskák váltakoznak benne, a páros oldalon fák sorakoznak. Az utca építészetileg érdektelen, házainak többsége semmilyen: az utóbbi fél évszázadban emelt épületek kivétel nélkül rondák. Hogy mitől hangulatos mégis, mitől őriz valami vidékies, kisvárosias ízt ez az utcácska? Talán az enyhe emelkedő teszi. Meg az ív, ahogy jobbra, a Bécsi-kapu felé kanyarodik.

Ha a Széll Kálmán tér felől tekintünk végig az utcán, fent a kanyarban egy zegzugos épület zárja le a látványt. Nem különösebben értékes építészeti alkotás, de mohától zöldes cserepeivel, balusztrádjaival, kongó, boltíves zárt fakapujával, díszes rácsaival, pléhgombos, zömök tornyával, falatnyi teraszával, kis kertecskéivel, s az abban ácsingózó loncsos fenyőkkel olyan kedélyes, hogy az Ostrom és Várfok utca találkozásában kitáguló tér egyik meghatározó elemévé válik. Tulajdonképpen nem is egy ház ez itt a norvég követség háta mögött nyújtózó, szabálytalan területen, hanem három. Valaha egy telek volt az egész, a Balázs család tulajdonában. A mérnök nagyapa, Balázs (Blau) Mór tervei szerint épült a pesti földalatti vasút. Unokája, ifj abb Balázs Aurél, becenevén „Relli”, pesti aranyifj ú volt, később, a vészkorszak idején Raul Wallenberg sofőrje. Sokáig ő vezette a zsidókat mentő svéd diplomata nevezetes Studebakerét. Kémkedésért tartóztatták le, 1949 februárjában végezték ki a Gyűjtőfogházban.

Az utca kedélyéhez, hangulatához hozzájárul az is, hogy két olyan városrészt választ el, melyek ma is kisvárosként húzódnak meg a milliós nagyváros szívében. Páros, déli oldala a Krisztinavároshoz, páratlan oldala a Vízivároshoz tartozik. Neve 1822-ben Gasse zum Wiener Tor: Bécsi kapuhoz vezető út. Akkoriban még falusias utcácska ez, a zsúfolt, piacozós Víziváros és a szőlősgazdákkal, parasztpolgárokkal lakott Krisztinaváros peremén. A Várhegy oldalán, a mai Lovas és Logodi utca helyén még nem magasodnak a falat elfedő bérházsorok, a várfalakat valóságos bozótos öleli körül. A Vérmező, az akkori Generális kaszáló, a budai várparancsnok legelője egyetlen hatalmas, kopár rét. Itt, a vár fokánál gyakorlatilag véget ér a város.

Kik lakták hajdan a vár fokát? Kik voltak a középkori Tótfalu lakói? Az 1400-as években Szekérgyártó és Kerékgyártó utca létezett a ritkásan beépített, kertes területen. A Kapás, Tót (akkoriban szlávot jelent), Fazekas, Varga vezetéknevek fordulnak elő legsűrűbben, de éltek itt ötvösök és kovácsok is. A török időkben készült metszeteken jól kivehető, hogy a városrész túlélte a középkort, csak az 1686-os nagy ostrom radírozta le a föld színéről. Házai kiégtek, kertjei elpusztultak. Az 1700-as évek elején aztán módszeresen leromboltak minden maradék építményt is, hogy a hegyoldalt kiüresítve segítsék elő a Vár jobb védhetőségét. Még a 18. század végi térképek is gyümölcsös- és veteményeskertekkel, szőlővel telepített zöldterületnek mutatják a hegyoldalt.

1945. február 11-én este nyolc órakor a Bécsi-kapun át tört ki a körbezárt Vár magyar és német helyőrsége. A szemtanúk szerint halálroham volt. A világító-rakéták fényében nappali világosságban úszott az Ostrom és a Várfok utca. A Bécsi-kapun keresztül kitóduló, a két utcán aláomló csapatok első hullámai olyan iszonyatos tüzérségi tűzbe kerültek, hogy percek alatt hullahegyekkel, nyöszörgő sebesültekkel telt meg mindkét utca. A kitörés előtti órákban, este hat-hét óra körül Karády híres slágerét bömböltették a tábori hangszórókon, így hát feltehetően nem érte váratlanul a kitörés az oroszokat. „Hiába menekülsz, hiába futsz, / A sorsod elől futni úgyse tudsz…” Ballagok fölfelé az utcán. Késő este van. Az utca üres, sehol egy lélek, a házak ablakán olvasólámpák és televíziók fénye szüremlik ki. A Budai Krónika antikvárium kirakata már régóta inkább régiségboltot mutat. A borozó néhány éve bezárt, szellőzőablakán már nem tódul füst és pára, valahonnan halk zongorafutam hallatszik, aztán abbamarad, szél csörgeti a fejem fölött az ágakat. Hogy miért szeretjük ezt a környéket, ezt a rövid utcát? Igen, talán az enyhén emelkedő ív is számít. A Vár, a Víziváros közelsége. De a legfontosabb a vágyunk, mellyel az arctalan nagyvárosban az eleven közösségi léttel bíró kisváros világát áhítjuk.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/6. számában)