Az Ostrom utcába született, lakott a Várfok utcában is, most épp a Logodi utcában van az otthona. Várhegyi Miklós sakkjátékos azonban nem csak lokálpatrióta, de immár 15 éve érdekes színfoltja is a Hilton szálló mögötti kis térnek a Halászbástya tövében.
Szeptember elején, még bőven nyári időben kerestük fel szokott helyén kerületünk emblematikus „fi guráját”, az I. kerület talán legismertebb sakkozóját, akit a helyi pincérek, vendéglősök régi ismerősként köszöntenek. A Vár megrögzött sakkozójával olyan apró részletekről is beszélgettünk, mint a szél szerepe a sakkpartiban, a sapkája tetején cserélhető, mutatós sakkfi gura vagy éppen a nagy szovjet példakép. De kezdjük az elején. Már gyerekkorában megérzett valamit a hely szelleméből. Édesapjával gyakran sétáltak itt, a Halászbástya a kedvenc helyévé vált, de rendszeres vendége volt a Várbarlangnak, a Hadtörténeti Múzeumnak is. Tehetős felmenőket sejtet, hogy többször kereste fel édesapjával a helyi vendéglőket, az itt elköltött ebédeket, vacsorákat évtizedek múltán is szeretett emlékekként tartja számon. Merthogy Miklósnak remek memóriája is van.
18 éves korában, 1978-ban jelent meg életében a sakk, ami azóta is meghatározza a mindennapjait. Mai mércével mérve ekkor már egyáltalán nem számított fi atalnak, hiszen a mai sakkozók már ötéves korban kezdik a játékot, igaz, 30 éves koruk után már túl is vannak többnyire a zeniten. Várhegyi Miklós százból kilencvenkilencszer nyer.
Akkoriban a Városmajorban snellezett (5-5 perces parti) az ottani legjobbakkal. 1980-tól már sakk-klubok igazolt tagja, néhány éven belül éltáblás játékos, aki mesterjelölti szinten játszott. Legsikeresebb versenyeredménye 1988-ba repít vissza, ekkor nyerte meg a Budapest Mesterjelölt Bajnokságot. Legemlékezetesebb versenytársa viszont Vlagyimir Okhotnyik ukrán (szovjet) bajnok volt, akit 1991-ben 23 lépésben győzött le. E diadalnak a súlyát mi sem jelzi pontosabban, minthogy Okhotnyik azóta kétszeres szenior sakkvilágbajnok lett! Példaképe is egy volt szovjet nagymester, a Szovjetunió első, 1920-as sakkbajnoka lett, az orosz Alekszandr Aljechin, aki anno négy világbajnokságot nyert. Kombinatív támadó játékstílusa teljesen lenyűgözte, mint mondja, ő is ezt a stratégiát követi. Mindezek fényében érdemes tervezni a Miklóssal folytatott vári sakkpartit. Nem lepett meg a vereség, amit a normál és a minisakk-tábláján is rövid idő alatt rám mért. Mint mondja, százból jó, ha egy ellenfele győzi le, de azért volt ilyen is már. Mint kiderült, kifogott már egy olyan nagymestert, akinek 2500 fölött volt az értékszáma.
Versenyen játszott már Sax Gyula nemzetközi nagymesterrel, a legemlékezetesebb partit pedig az említett Okhotnyik ellen játszotta. A Rapport Richárd sakknagymesterrel készült közös fotót nagy becsben tartja, és persze büszkén mutatja meg. A legutóbbi ismert partnere Böröcz László, a kerület polgármestere volt, aki meglepően erős ellenfélnek bizonyult.
Negyven éves korában hagyta abba végleg a versenyzést, viszont szinte ezzel egyidőben beleszeretett a Polgár lányok által Magyarországra behozott és itt meghonosított 5×6 mezős mini sakkba. Most is ott volt e tábla a padon. A gépi sakkozás azonban már nem érdekli különösebben, amióta a komputer a világbajnokot is ezerből ezerszer megveri. Az internet az ő lehetőségeit is rontja, mert az emberek már ritkán ülnek le egymással szemben, fabábukat mozgatva játszani. Korábban naponta 4-5 alkalommal is leültek vele egy partira, most hetente van 2-3 játszmája. Egészen október végéig délelőttönként bárki megtalálhatja a padjánál.
Egy ideig vállalta annak kockázatát, hogy az őszi szél zár le egy-egy partit, elfújva a bábukat, de jó ideje már áttért a mágneses táblára. Miklóst könnyű felismerni a sapkája tetején lévő sakkfi guráról. Cserélhető, most épp egy ló volt felül. A királyt nem használja, ez túl nagyképű üzenetet közvetítene. A sakkozás mellett ugyanis az is célja, hogy ha nem is válik a legtöbb turista sakkpartnerré, azért megmosolyogtasson egy-két arra járót.
Fotók: Tóth Tibor
