A dokumentáció és a manipuláció eszközét látta Márai a fényképekben.

Minden kornak olyan Michelangelója van, amilyet megérdemel. Ennek például Picasso – állapította meg kissé rezignáltan egy 1970-es évek eleji naplóbejegyzésében Márai Sándor. Az író igen kritikusan viszonyult a fotográfiához. Ahogy azt a Márai és a művészetek című tanulmányában Mészáros Tibor is megjegyzi, az író számára a század egyik csodája a megtévesztés, a meggyőzés és a befolyásolás eszköze. „A fotóval jobban lehet csalni, mint az írott szóval, mert közvetlenebb a hatása – aki látja, úgy érzi, hogy nem lehet vitatkozni vele, tökéletesen megbízható dokumentációt kap, mert hiszen ez a »valóság«, mely »nem hazudik«. A valóság persze hazudik, különösen, ha a valóság egyes darabkáit önkényesen ragasztják össze.” Márai 1931 februárjában az Ujság hasábjain megjelent gondolatai ma talán még aktuálisabbnak hatnak, mint amikor papírra vetette őket.

Az író ugyanakkor nemcsak a manipulációt, hanem a dokumentálás eszközét is látta a fotóban. Egy Szabad Európában elhangzott 1953-as krónikájában arról beszélt: „A történelmi arcképeket a mi korunkban nem a hivatalos udvari festők, hanem a fotóriporterek készítik. Ők ólálkodnak, érzékeny masinájukkal a történelem nyomában, megörökítik az elsőrendű szereplők önfeledt arckifejezéseit, rögzítik mozdulataikat.” Dokumentarista hajlamait jól illusztrálja a Dormándi Lászlóval közösen készített, Képeskönyv néven ismert Így történt! 1914−1930 fényképekben kötet, amelyben Márai válogatásában 700 fotó próbálta meg bemutatni a címben megjelölt időszakot. Az 1931-ben Németországban, Franciaországban és Olaszországban, egy évvel később Magyarországon megjelent munka osztatlan sikert aratott, ám a válogatás miatt számos éles kritikával is illeték.

Márainak mai szemmel is aktuálisnak tűnő megállapításai voltak hollywoodi sztárok, a filmipari csillogás tekintetében is. „A mozi elhatalmasodott a lelkek fölött: volt egy idő, mikor Greta Garbo legalább olyan spirituális hatalom volt Európában is, mint egy közepes hatalom államfője” – jegyezte meg 1939 szeptemberében a Pesti Hírlap hasábjain. A színésznő kimondottan a begyében lehetett, egy évvel később szintén a Pesti Hírlapban jó adag iróniával fűszerezve így írt róla: „Megtanultuk, hogy már nem látni soha a neves karmester társaságában, akivel egészen rangrejtve utazgatott Európában, – mindig csak két-három fényképész kísérhette a szerelmes párt, többet nem bírt el Garbo, mert irtózik a nyilvánosságtól!” E Rosszkedvű csillagok című írásának talán leggroteszkebb, mégis igen találó párhuzama, hogy párba állítja a hollywoodi pletykákat és az épp elharapódzó, totálissá váló második világháborút.

„De most szólt a háború. Csendesen szólt, de határozottan. Ezt mondta: »Elég volt.« … A háború félelmes és kegyetlen. A háború az emberi élet legnagyobb csapása. De valamilyen egészen szerény, egészen csendes, egészen kiszámíthatatlan tisztító hatással mégis végigsöpör e civilizáción, szörnyű áron, de annyit nyújt legalább, hogy nem kell megtudnom többé, mit eszik reggelire Greta Garbo? Nagy árat fizettünk ezért. Nem merem mondani, hogy megérte.”

Címlapfotó: Greta Garbo az 1932-es Grand Hotel című filmben (Fotó: Wikipedia/Screenland Magazine)

A cikk a Várnegyed 2026/3. számában jelent meg!