Aki ellátogat a Budai Várnegyedbe, az óhatatlanul találkozik a magyar haza- és szabadságszeretet, önfeláldozás, illetve hősiesség egyik legkifejezőbb alkotásával: a Dísz téren álló honvédszoborral. Zala György alkotását ma már mindenki természetesnek, illetve a tér és a vári környezet szerves elemének tekinti, ám az már nem annyira közismert, milyen kevésen múlt, hogy a szobor a mai helyén emelheti magasba a٫szabadság zászlaját.

Közöny és pénztelenség

A dualizmus magyar közéletét már 1867-től foglalkoztatta az a szándék, hogy emléket állítsanak a Budai Vár 1849. május 4. és 1849. május 21. között lezajlott ostroma során hősi halált halt magyar honvédeknek. Az ötlet felmerülésétől azonban 26 évnek kellett eltelnie a megvalósulásig.

A legfontosabb nehézség a szoborra szánt pénzösszeg előteremtése volt. A ’48-as honvédszervezetek köréből alakult szoborbizottság elsősorban a közadakozás eszközére támaszkodhatott, ami az arisztokrácia közönye miatt lassan haladt. Az 1870-es évek elején az országban akkor 32 társulattal jelenlévő színésztársadalom karolta fel a kezdeményezést, ám még a Nemzeti Színház gárdájának jótékonysági előadásai és báljai sem hoztak számottevő eredményt. Az ügyet eleve csak 1872-ben vállalta fel hivatalosan az óbudai honvéd egyesület, így legalább jogi alapot kapott a kezdeményezés. 1874-re a bizottság mindössze nyolcezer forintot tudott felmutatni, ami hosszú-hosszú évekig így is maradt.

Emlékezet és politika

A másik akadály az általános politikai helyzet volt. Bár az 1867-es kiegyezéssel papíron elhárult az akadály a magyar forradalom és szabadságharc közterületi emlékeinek megalkotása elől, a bécsi udvar és a magyar kormányzat sem nézte mindig jó szemmel a hasonló ötleteket.

Budán különösen élezte a helyzetet az osztrák császári és királyi vezérőrnagy, Heinrich Hentzi 1852-ben, a Szent György téren felállított emlékoszlopa. A közutálatnak örvendő alkotással szemben – amely a Várat a magyarok ellen védő, az ostrom során elesett osztrák parancsnok mementója volt – a honvédszobor igénye természetes ellenpontként jelentkezett a magyar társadalomban. A két alkotást nyíltan így is értelmezte a közélet és a politika, ami az állam képviselőit túlzott óvatosságra ösztönözte.

Ez volt az oka annak, hogy a kezdeményezők és a hivatalos körök eleinte az emlékmű jellegében és a helyét illetően sem tudtak dűlőre jutni: többen először csak a krisztinavárosi temető hősi parcellájában lévő honvédsírok síremlékkel történő ellátását kérvényezték; ezt követően felmerült egy oda állítandó emlékoszlop ötlete. Amikor felmerült a szoborállítás, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa eleinte azt is a temetőbe „száműzte” volna; később lehetséges helyszínként merült fel a krisztinavárosi templom előtti terület, végül a vízivárosi Fazekas (ma Szilágyi Dezső) tér. A közmunkatanács vonakodása nyomán a közvélemény egyre élénkebben követelte, hogy a szobrot a Várban, a győzelem színhelyén állítsák fel.

Ez a nyomás tette lehetővé, hogy a szoborbizottság az országos honvéd gyűlés elé vigye az ügyet, amely 1887-ben széles körben újraindította a gyűjtést. A bizottság vezetését ekkor vette át Ivánka Imre, volt ‘48-as honvéd ezredes, akinek oroszlánrésze volt a 36 ezer forintos szoborköltség maradékának előteremtésében, illetve a szobor végső helyének engedélyeztetésében. A szervezet 1889-ben bízta meg Zala Györgyöt a szobor megmunkálásával.

Eszményi realizmus

A szobrász az aradi honvédemlékmű megalkotójaként értő kézzel nyúlt a feladathoz, és az ítészek és a közvélemény elismerését is elnyerte az 1892-re elkészült művével.

A pátyi mészkőből készült, 520 centiméter magas talapzat Schickedanz Albert műépítész munkáját dicséri, ezen foglal helyet a Magyar Hölgybizottság által adományozott bronz koszorú (szintén Zala György alkotása), illetve a két, összesen 480 centiméter magas főalak.

A szobor szimbolikáját érte némi kritika. A sajtó főleg a kettétört várágyún álló, az 53. zászlóalj Máriás-Krisztusos lobogóját magasba emelő, kardot markoló sebesült honvéd fölé koszorút tartó, szárnyas Géniusz alakját találta idejétmúltnak, de a realista formanyelv miatt mégis dicsérték a koncepciót.

Reszkető hatalom és koszorúbotrány

A leleplezésre végül 1893. május 21-én, a győztes ostrom 44. évfordulóján került sor. A korabeli közállapotokra jellemző volt, hogy a hatalom erőszakos jelenetektől, sőt lázadástól tartott. Egy évvel korábban ugyanis felmerült az ötlet, hogy a honvédszobrot a Hentzi-emlékművel együtt koszorúzzák meg az avatás napján, ami közfelháborodást eredményezett. Félő volt, hogy a heves érzelmek tettlegességig fajulnak, ezért az osztrák emlékoszlopot és a néhai parancsnok krisztinavárosi síremlékét is fegyveres katonákkal őriztették az avatás napján. A hadsereg egyébként általános készültségben várta az ünnepséget, a Várat pedig lezárta a rendőrség, és csak azokat engedték be a Dísz térre, akiknek előre megváltott jegyük volt. Így körülbelül 25 ezren vehettek részt az avatáson, a korabeli beszámolók szerint pedig százezres tömeg rekedt a Váron kívül.

A résztvevők között több mint ezerötszáz ’48-as honvéd vonult fel egyenruhában, akik az ország minden tájáról érkeztek az ünnepségre. Az eseményen részt vett a parlamenti képviselők nagyjából fele, ám a Wekerle Sándor vezette kormány és a hadsereg is távol maradt az ünneptől.

Asbóth János képviselő azzal kavart országra szóló botrányt, hogy miután megkoszorúzta a nemzeti zászlók erdejétől övezett honvédemlékművet, a krisztinavárosi temetőben Hentzi sírjára is koszorút helyezett el. Ezzel ismét hetekre fellángolt a nemzet becsületét övező vita.

A hatalomnak azonban kár volt féltenie a honvédszobor avatásától a Hentzi-emlékoszlopot. Az emlékmű ellen csak 1895-ben próbáltak robbantásos merényletet elkövetni, 1899-ben pedig végleg elkerült a Vár területéről.

Zala György alkotása azonban a mai napig – a második világháborús ostromot is csodával határos módon túlélve – hirdeti a magyar szabadság és függetlenség örök eszméjét a Dísz téren.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/3 számában)