A mai világban már egyre ritkább, hogy valaki az egész életét egy, számára kedves környéken élje le. A most nyolcvannegyedik életévébe lépett Szalóki Béla története viszont elválaszthatatlan a Mária tértől és a Vízivárostól, hiszen ma is itt lakik. Vele beszélgetve úgy éreztük, hogy együtt rójuk vele a régi idők utcáit, az elmélyülésben pedig nagy segítségünkre volt a művészettörténész különleges fotógyűjteménye.
Szalóki Béla 1941. június 2-án, pünkösd hétfőjén született a Szent János Kórházban. „Édesanyám épp misén volt az Anna-templomban, amikor rájöttek a fájások, onnan vitték be a szülészetre” – emlékezett vissza házigazdánk. Szalókiék ugyan nem voltak tősgyökeres budaiak – a család az 1800-as évek végén költözött fel az I. kerületbe Dunaföldvárról – de nélkülözhetetlen szerepük volt a Víziváros e szegletében:
„A Várban volt a lakásunk, amit az ostrom alatt szétbombáztak, de a Mária téren – amit akkor Irma térnek hívtak – volt az üzletünk, egy mosoda. Én tulajdonképpen itt nőttem fel” – meséli Szalóki Béla, aki szerint a vegytisztítóban olyan hírességek is megfordultak, mint dr. Czenner Mihály színháztörténész, vagy Hankiss Elemér szociológus. Utóbbiról megjegyezte, hogy gyakori vendég volt, mert az első felesége nemigen jeleskedett a mosnivalóval vívott küzdelmekben.
Szalóki úr fényképalbumaiból hamar előkerültek a korabeli, és a még régebbi felvételek, amelyeken édesanyja áll a Mária tér 3. alatti mosoda ajtajában, kezében kisgyermekével, háttérben a nagymamával. „A második üzlet volt a miénk, az elsőben Mészáros bácsi cipészműhelye volt, utána a zöldséges és a trafikos. Itt szemben pedig, a Donáti utcában volt a Füssyék kocsmája, ahová engem néha átküldtek sörért, amiről leihattam a habot, amíg visszaértem” – mutatja sorra a fekete-fehér felvételeket vendéglátónk, aki a Mária téri ház lakóit is felidézi: „A második emeleten lakott Kovács Vendel táblabíró, alatta Kókayék, velünk szemben pedig Bara Margit színésznő és a férje, Gyarmati Dezső vízilabdázó.” Amikor éppen megengedhették maguknak, akkor a család a mai Hattyúház helyén álló Zöld Hordó vendéglőben ebédelt, amelyről több kép is akad a gyűjteményben.
A réges-régi – sok esetben ismerősöktől és környékbeliektől összegyűjtött, ajándékba kapott – fotókról pedig nagyon más világ köszönt vissza ránk, mint amit jártunkban-keltünkben megszokhattunk a Vízivárosban. Két emeletnél magasabb házak csak elvétve tűntek fel az akkor még macskaköves úttestek mellett.
„Az ostromról és az óvóhelyi életről éles emlékeim vannak: egy református, vagy evangélikus pap rendszeresen tartott istentiszteletet; a bombatalálatra, ami után alagúton kellett átmennünk a szomszéd házba; a döglött lóra, ahogy az utcán az emberek trancsírozzák, hogy legyen mit enni…” – mondta Szalóki Béla, hozzátéve, hogy azért a világháború után sem volt utolsó élmény gyereknek lenni: „A roncsokon játszottunk! Nekem itt, ebbe a roncsautóba verte bele a fejemet egy másik fiú” – mutatja nevetve a szanaszét lőtt Mária teret ábrázoló fotón az egyik kiégett járművet – „a homlokomat az Erzsébet-apácák kórházában, a máltaiak mai épületében kellett összevarrni.” Természetesen a 2021-ben felújított Mária Immaculata emlékoszlopról is előkerültek érdekes felvételek: az ostromban megsérült szobor főalakja sokáig a talapzatnak támasztva várta, hogy jobbra forduljon a világ.
A régi barátok és iskolatársak is szóba kerültek, akik közül már sokan nincsenek az élők sorában: „Olyan barátaim voltak, mint Bolberitz Pali, a későbbi katolikus pap, aki Antall Józsefet is temette.” Mutatta a Budapest Székesfőváros II. kerületi Medve-utcai Községi Polgári Fiúiskola (a mai Csik Ferenc Általános Iskodal és Gimnázium) évfolyamfotóit is, szeretett és kevésbé szeretett osztályfőnökökkel, igazgatókkal és iskolatársakkal.
Felvillantak a cserkészélet képei, de előkerültek a távoli ősök, nagy- és dédszülők megsárgult képei, sőt az olasz harctéren fiatalon hősi halált halt nagypapa első világháborús kitüntetései is. „Az ő halála után nagymamám lett a családfenntartó, aki hihetetlen munkabírással dolgozott.”
A második világháború után azonban nem sokáig volt felhőtlen az élet: „Emlékszem, az ’50-es években épp a mosoda pultján ültem, amikor bejött az üzletbe két bőrkabátos, és közölték, hogy holnap már ki se nyithatunk, államosítják az üzletet. Szegény nagymamám ott sírt, hogy ha elviszik a pénzt – mert azt elvitték –, akkor miből lesz ennivalója az unokájának? Azt mondták, őket az nem érdekli.” Az iskolai élmények már kedvesebbek voltak: „Gimnáziumba a Toldyba jártam, utána a Hunfalvyban tanultam, mert szüleim azt szerették volna, ha szakma van a kezemben, aztán Egerbe főiskolára, majd az ELTE-re jártam egyetemre; magyar nyelvet és irodalmat, majd művészettörténetet tanultam. De végig itt maradtam.”
Szalóki úrnak az ’56-os forradalomról is izgalmas emlékei vannak: „Akkoriban a Szilágyi Dezső térre udvaroltam a Süle lányoknak, oda rohangáltunk mindig, az oroszok pedig átlőttek ránk a pesti oldalról, és állandóan le kellett hajolnunk a mellvéd mögé.” De a Széna téri pullmannkocsi-barikádokra is élénken emlékezett, ahogy arra is, hogy amikor az iskolából meghalt valaki, ki kellett menniük a temetésére a Farkasréti temetőbe.
„Szatmári Lacival – akit a rádiónál súlyosan meglőttek, és aki később református lelkész lett Svájcban – még a Kossuth téri sortüzet is láttuk” – árulta el, hozzátéve, hogy édesanyja nagyon aggódott érte abban az időszakban: „Emlékszem, jött a Sántha Miki a Jégverem utcából, meg a Nagy Sanyi a Szilágyi Dezső térről, mondták, hogy az Attila úton vár a teherautó, megyünk ki Bécsbe. Anyukámék bezártak és nem engedtek disszidálni.” Búcsúzóul ezt adta útravalónak: „Mindig érdemes feltenni az élet nagy kérdéseit: honnan jöttünk, és hová megyünk? Jó, ha az ezekre adott válaszok, az otthonunk és a családunk története nem sikkad el.”
(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/10. számában; fotók: Kőrösi Tamás)
