2024. 07. 12.
időjárás

1956. október 23-ával kapcsolatban a többségnek nem budai helyszínek és szereplők ugranak be elsőre. A pesti srácok és a Corvin köz, mára a szabadságvágy szimbólumaivá vált, dicsőséges fogalmai mellett némileg háttérbe szorultak a közvéleményben az akkori budai történések és azok résztvevői. Szerencsés Károly történész, az ELTE egyetemi docense segítségével arra kerestük a választ, hogy milyen események zajlottak akkor a Várnegyedben és annak tágabb környezetében, hogy néztek ki a harcok az I. kerületben.

„Ritkán mennek koszorúval forradalomba”

„Az 1956. október 23-ai forradalomról is elmondható az, ami a forradalmakról általában: ez is egy folyamat betetőzése volt, amely nem előre eltervezett módon robbant ki”

– fogalmazott a 67 évvel ezelőtti események kiváltó okaival kapcsolatban Szerencsés Károly. A történész hangsúlyozta, hogy a Rákosi-rendszert jellemző elviselhetetlen – kivégzésekkel, koncepciós perekkel, kitelepítésekkel, deportálásokkal és folyamatos megfélemlítéssel teli – légkör először az egyetemi ifjúság körében fokozta addig az elkeseredést, amíg meg nem teremtette a határozottabb fellépés igényét.

Erre teremtettek jó lehetőséget az 1956 októberében zajló lengyelországi események, ahol az ottani reformkísérletekre válaszul a Szovjetunió katonai beavatkozást helyezett kilátásba.

„Október 22-én, a Műegyetem aulájában tartott nagygyűlésen határozta el a diákság, hogy 23-án a Bem-szobornál rendezett koszorúzáson ismétli meg a követeléseit, illetve mutatják ki a lengyel–magyar szolidaritást”

– foglalta össze Szerencsés Károly, hozzátéve:

„Az emberek ritkán mennek koszorúval forradalomba. Október 23-án azonban épp a Bem-szobornál határozták el a résztvevők, hogy ez már kevés, át kell menni Pestre, ahol az ország akkori politikai középpontja volt, és ahol végül előkerültek a fegyverek.”

Szimbolikus romok és foghíjak

Buda és az I. kerület vonatkozásában rámutatott arra, hogy a Horthy-korszakban tényleges és jelképes hatalmi központként szolgáló, több minisztériumnak is otthont adó városrész a forradalom idejében még magán viselte a második világháborús pusztítás nyomait:

„Egész Buda, de különösen a Budai Vár és a környéke romos volt: mindenütt kiégett falak, hiányzó kupola, majdnem a földdel egyenlővé tett Sándor-palota, rengeteg ház helyén foghíjak. A most újjáépítés alatt álló épületek többségének is csak a kiégett, összelőtt váza meredt az ég felé.”

Kiemelte:

„Szimbolikus számomra, hogy az 1944–45-ös harcok nyomai még kézzelfogható valóságként hevertek ott, és lettek egy újabb dráma színhelyei, egy vízióvá összekötve a két küzdelmet.”

Nem a bosszú volt a lényeg

Bár a történész szerint a forradalmak jellemzően nem csak a szeretetből táplálkoznak, és ’56-ban is történtek spontán erőszakos cselekmények, amelyek leginkább az általános terrort jelképező ÁVH embereivel szemben nyilvánultak meg, nem a gyilkolásról szólt a régi rendszerrel való szembeszállás:

„A megalakult felkelőcsapatok, amelyek közül Budán a Széna téri volt az egyik legjelentősebb, ugyan keresték és amennyire tudták, összegyűjtötték az állambiztonság embereit, de nem valamiféle tömeges vérengzés kedvéért. Jogállami keretek között, bíróságon akarták felelősségre vonni őket, és a fogságba esett pártfunkcionáriusokkal együtt, amennyire lehetett, megvédték őket a spontán népharagtól.”

Miért nem Budáé lett a főszerep?

Szerencsés Károly arra is kitért, hogy a jelképes megfontolásokon túl harcászati okai is voltak annak, hogy pesti oldal vált a fegyveres ellenállás fő súlypontjává:

„Pesten minden egyes ház egy lehetséges erőd, magas és vastag falakkal. Erre klasszikus példa a Corvin köz. A tankokkal érkező szovjet hadsereg béna kacsává vált a szűk utcákban és a magas házak között, ahonnan könnyű volt Molotov-koktélokkal hatástalanítani a harcjárműveket. Budán erre nem igazán volt lehetőség.”

A Vár ostroma

A szovjet csapatok november 4-én szinte akadálytalanul érték el a Vérmezőt, ahol a nyílt terepen a páncélosok technikai fölénye sokkal jobban érvényesült:

„A Déli pályaudvarnál volt ugyan ellenállás, de a felkelőknek általában kézifegyvereik – minimális mennyiségű géppisztolyuk, egylövetű puskáik, karabélyaik és pisztolyaik – voltak, nehézfegyverzettel szinte egyáltalán nem rendelkeztek. Ilyen feltételek mellett a pályaudvar környéke, és különösen a Vérmező nem volt alkalmas a harcra. Utóbbi ismét egy nagy temetővé változott, mivel sok volt az ott elesett áldozat.”

Eközben a Szilágyi Erzsébet fasor felől támadó tankok a Széll Kálmán térről és a Széna térről szorították vissza a felkelőket, akik a Vérmező felől érkezőkkel együtt végül szintén a Vár romjai között kerestek védelmet. Így lett ismét csatatér a Várnegyed.

„A szabadságharcosok zöme a második világháborút viszonylag épségben átvészelő Bécsi kapu környékére és a Nemzeti Levéltár épületébe húzódott vissza. Egyes adatok szerint az oroszok a Margitszigetről lőtték az intézményt, amely egy gyújtógránáttól kigyulladt, és november 6-ától 12-éig égett, majd hetekig parázslott. A tűzben fontos dokumentumok semmisültek meg, mintegy 9000 folyóméter irat veszett oda, mivel mindössze egy tűzoltókocsi merészkedett a helyszínre és próbálta eloltani a lángokat. Ám az ostromló tankok szétnyomták a tömlőket, és persze a tűzharc is tombolt”

– idézte fel a történész.

„Ehhez a környékhez kapcsolódik az a városi legenda is, miszerint a felkelők gépzsírral, vagy gépolajjal locsolták fel az akkor még macskaköves Ostrom utcát, amelyen így a tankok állandóan visszacsúsztak, ám ezzel a módszerrel nem lehetett sokáig ellenállni”

– mondta el a szakember.

„A 128. lövészhadosztálynak kellett elfoglalni a Várat. A meglehetősen megbízhatatlan orosz adatok szerint végül 900 ezer fegyvert zsákmányoltak. Nyilván nekik meg kellett indokolniuk a veszteségeiket a feletteseik felé, de sokan reméltek kitüntetést is az itteni teljesítményüktől”

– fogalmazott a magasnak tűnő számok kapcsán Szerencsés, aki szerint az biztos, hogy több száz fős ellenállócsoport harcolt a Várban.

Az emberiesség szigete

„Nagyon fontos mozzanata a vári eseményeknek, hogy az ostrom alatt végig, sőt egészen decemberig működött a Sziklakórház, ahol nemcsak a magyar felkelőket, hanem a sebesült orosz katonákat is folyamatosan láttak el, illetve műtöttek, főleg a Szent János Kórház személyzete”

– mutatott rá a szakember, kiemelve:

„Ez jellemzi igazán az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot, nem a lincselések. A felkelők nagyon jól tudták, hogy az orosz katonák ugyanolyan szerencsétlen, elnyomott emberek, mint ők, így rajtuk is igyekeztek segíteni. Ezért nem is ismétlődtek meg itt a második világháborús borzalmak, és közös megegyezéssel folytatódhatott az életmentés.”

Megfagyott remények

Szerencsés Károly ’56 egésze kapcsán azt is hangsúlyozta, hogy a résztvevők, és később a kivégzettek és a bebörtönzöttek között felülreprezentált volt a munkásság. Épp azok aránya volt a legmagasabb, akiknek a nevében a Rákosi-rendszer papíron elkövette a rémtetteit, és akiket hivatalosan képviselt:

„A Rákosiék – és később Kádárék – által hangoztatott ideológia és propaganda hamis volt: nem a munkásosztály, nem a proletariátus diktatúrája érvényesült, hanem az övék, a pártelité. Ezt 1956-ban maga munkásság nyilvánította ki a napnál világosabban.”

Az erre adott válaszreakció is ennek megfelelő volt:

„A szabadságharc leverését követően elsősorban ezt akarták megtorolni, hogy még egyszer ilyen ne fordulhasson elő. A megtorlások lényege megint csak a megfélemlítés volt, ez magyarázza a módszerek és az ítéletek brutalitását is. A munkássággal, a diáksággal, a parasztsággal és a párton belüli elhajlókkal is meg kellett értetni a véres leckét. Nem is sikerült újrakezdeni.”

Janus arcú végkicsengés

A történész szerint az akkori események egyik nagy, kettős tanulsága, hogy:

„Egy teljes generáció élményévé vált, hogy a nagyhatalmak árnyékában nem sikerülhet kivívni a magyar önállóságot. Ez azonban nem von le annak a történelmi pillanatnak és felismerésnek az értékéből, amikor a magyarság ráeszmélt arra, hogy az elnyomást működtető rendszer hamis, recseg-ropog, és talán mégis sikerülhet elérni a változást. Hasonlóan felemelő történelmi pillanat – amiről hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy hasonlóan felemelő volt – majd csak a rendszerváltáskor következhetett el újra.”

Szerencsés Károly röviden arra a jelentőségteljes mozzanatra is kitért, hogy október 31-én az ÁVH őrizetéből kiszabadított Mindszenty József bíboros, hercegprímást Budára, az Úri utca 62. szám alatt álló Prímási palotába kísérték a forradalmárok. November 1-jén innen mondhatta el azt a sajtónyilatkozatát, amelyben nemzeti szabadságharcnak minősítette a magyarországi eseményeket, és itt fogadta a különböző külföldi delegációkat.

(Fotó: Nagy Gyula/Fortepan)

bannerhely

Kapcsolódó cikkek

© minden jog fenntartva - várnegyed magazin 2024