Márai Sándor 1956-os naplói és publicisztikái hazaszeretetről, bátorságról és felelősségről tanúskodnak. A forradalom idején, már a száműzetésben írt emlékirataiban és rádióbeszédeiben tárgyilagossággal rögzítette a történelmi pillanatot, de mögötte ott volt a személyes fájdalom, a hit és a szabadság ügyének ereje. Márai egyszerre tudósított a világ eseményeiről és emelt ki emberi sorsokat. Írásai jellegzetesen esszészerűek világos logikával, ugyanakkor tagoltak, olvasmányosak – ahogy az Máraitól elvárható.

Október 23. – Isten malmai gyorsan őrölnek – írta naplójában Márai Sándor. E tömör meg- jegyzésében pedig benne volt 1956 minden tragédiája. Egyszerre fejezi ki a forradalom hirtelen kitörésének és a látszólagos kilátástalanságnak a kettősségét. Az író november 7-én érkezett meg Amerikából Münchenbe, de addigra a nemzet sorsa már megpecsételődött. Három nappal később már menekülteket idézett emlékirataiban. „Volt tíz nap, amikor Nyugat felé nem volt határ, vasfüggöny… Mindenki jött-ment, ahogy
akart. November 3-ig ez így volt… Ám most már késő, ha akarnak is jönni… Reméltünk fegyveres segítséget… De a józanabbak tudták, hogy ez lehetetlen” – olvashatjuk feljegyzésében.

Márai 1956-tal foglalkozó munkái egységes képet mutatnak. Stílusukat tekintve – legyen szó naplórészletről, rádiós jegyzetről vagy versről – közös bennük a magas fokú érzelmi fegyelmezettség és az értelmiségi távolságtartás. Az író ritkán használt heves szófordulatokat; az igazság kimondására törekedett, ami azonban nem volt szenvedélymentes. Írásai rendkívül személyesek, egyúttal univerzálisak. Érdekességük és értékük abban rejlik, hogy az újságíró, a riporter krónikás attitűdjével és empátiájával jegyzi le sorstársainak elbeszéléseit. München és Nápoly között ingázott a szomorú novemberben. „Nem volt antiszemitizmus az október huszonharmadikát követő napokban. Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van. De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni” – mesélte neki egy magyar menekült egy viharos repülőúton.

A legnagyobb tragédiákat idézi a november 15-én Nápolyban lejegyzett jelenet. Egy templomban az ott összegyűlt menekültek azt kiáltozzák, „Ungheria, Ungheria!”, ami visszhangzott a Vezúv lábánál. A személyesen átélt szertartás nehéz légkörét megrázó jelzőkkel illusztrálta: a pap felüvöltött „mortificazione!” (megaláztatás!), majd mindenki lehajtotta a fejét, sokan tenyérrel elfedték az arcukat. Ez a drámai epizód jól példázza, hogy a forradalom bukását a „történelem tragikus pillanataként” élték meg.

Szabad Európa, a hangos napló

Márai személyes ötvenhatja szempontjából a Szabad Európa Rádió fontos médium. A forradalom alatt és után is rendszeresen tudósított a New York-i stúdióból magyarul sugárzott műsorokban, ahol Vasárnapi Krónika címen hétről hétre elemző kommentárokat olvasott fel. Ezekben foglalkozott az október 23-át követő fellángolás és a szovjet megszállás témáival. Beszédei egyaránt tükrözték elkötelezett morális alapállását és európai perspektíváját.

Ahogy az Keczán Mariann 2006-ban írt cikkéből kiderül, Márai sokszor fejezte ki, hogy a szabadság emberi alapjog, és a világ szeme ránk szegeződik. Egy rádiós beszélgetésben így fogalmazott: „Minden embernek van joga a szabadsághoz. Minden embernek tudni kell otthon, hogy e pillanattól minden, ami odahaza történik, a világ ügye. Együtt pusztulunk, együtt menekülünk. Isten óvja Magyarországot!” Morálisan elítélendő alapokra helyezte az el nem ítélt szovjet erőszakot: „A gyilkosság sohasem jogos, nem adhat alapot a győzelemre, különösen akkor nem, ha erőszakkal fordul az ember elemi létjoga ellen.” Ebből pedig az következik, hogy a szabadságharc véres leverése nem lehet igazságos győzelem. Ez az álláspont ellentétben állt a szovjet propaganda „hazaárulók megtorlása” retorikájával. Márai számára az igazság magasabbrendű volt: a magyar felkelők nem akartak háborút, csak szabad életet, így az ő sorsukat tragédiának kell tekinteni.

– A magyar forradalom sok tanulsággal szolgál. A világ megértette, hogy a szabadságról nemcsak olvasni lehet, hanem életet is lehet áldozni érte. A rab nemzetek megtudták, hogy van menekvés, s „a lánc, amellyel megbilincselték őket, a valóságban csak olyan erős, mint a leggyöngébb láncszeme” – összegzett egy kommentárjában.

A nyugat finom kritikája

Márai a rádióban bírálta a nyugati nagyhatalmak közömbösségét, az Amerikát és Nagy-Britanniát jellemző halogatást. Korábbi naplóbejegyzését élőben is ismételgette: „pár napra visszanyerte Magyarország szabadságát, de a Nyugat megint magára hagyja”. Máskor az ENSZ-nek és az amerikai külügyminisztériumnak címzett kérdéseket tett föl: miért nem avatkoznak be, amikor gyerekeket is súlyosan elnyomnak? Rádióbeszédeiben azonban – mivel azok az angol-amerikai közvéleménynek is szóltak – kerülte a durva vádaskodást. Ugyanakkor világosan kifejtette, a nyugati tétlenség hozzájárult a forradalom leveréséhez, miután a nyugati vezetők a távolból még cselekedni sem mertek.

Mivel a szovjet propaganda azt harsogta, a Szabad Európa Rádió volt a forradalom „felhergelője”, Márai kommentárjaiban ennek hamisságát is kifejtette. „A Szabad Európa Rádió nemzetközi vádlott lesz, mint a forradalom, a vérontás kirobbantója. Ez persze éppen olyan propagandaszöveg, mint a korábbi szovjet hazugságok. A rádió messze nem volt olyan hatásos, hogy kirobbantson egy forradalmat. Ehhez a szovjet erőszak, Rákosi és Gerő kellett. De a rádiónak mégsem szabad elhallgatni” – húzta alá egy kommentárjában. Épp e nyugattal szembeni csalódás miatt nem költözött aztán vissza Európába.

Fohász és tanulságok

Márai talán legszebb, 1956 tragédiáját megörökítő alkotása a Mennyből az angyal című verse. A mű jól ismert karácsonyi ének kezdősorával indul, de a tartalma hamar elrugaszkodik az áhítattól. Szövegében az „angyal” küldetése a villanásszerű csodáról értesíteni a föld lakóit. A „fagyos Budapestre” való sürgő kiáradás a vers romantikus „képzeletbeli” tereibe emeli a valós forradalmi helyzetet, és istenítélet-szerű szimbólummal telíti. A „harsogó csodának” a gesztusa a magyar nép szabadsággyertyájának felgyulladása. A vers egyszerre fájdalmas és őszinte reménydallam. A „Csendes éj” karácsonyi motívuma feloldja az iszonyú hangulatot azzal, hogy a szenvedő magyarokat – és a történelem nagy tragédiáit – a megváltás misztériumával kapcsolja össze. A sorok között pedig ott a gyász – a „harangok hallgatása” a halált idézi –, de a remény is.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni csendben Márai nem vágyott bosszúra, sokszor inkább együttérzést mutatott. Nem levezető frusztráltsággal írta meg a kudarcot, hanem tanulságokkal: méltósággal emlékezett a magyar áldozatokra, kiemelve a forradalom polgári tisztaságát, kritizálva a kommunisták és magyar emigráns szélsőjobb erőszakosságát. Összességében pedig arra hívta fel a világ figyelmét, hogy gondolkodjon el a történteken.