Buchingerék a budai Vár egyik legrégebbi családja, hatodik generáció óta szakadatlanul a történelmi városrészben élnek. A híres vendéglátós família valamikor a Fehér Galamb éttermet működtette a Szentháromság utca és az Úri utca sarkán, ahonnan a kommunista diktatúra száműzte őket. Buchinger Panni néni relikviaként őrzi az innen meg mentett néhány tárgyat, és úgy fogad minket Balta közi otthonában, mintha maga is egész életében vendéglőben dolgozott volna.

Kisgyermekként élte meg Budapest ostromát, tizenévesen 1956-ot, édesapja, Buchinger János több éves hadifogság után a Szovjetunióból a Várba tért haza. A családi tulajdonban állt Fehér Galamb éttermüket lebombázták, később, 1952-ben a helyrehozott vendéglőt államosították, kegyetlenül kiebrudalva a családot, amely csak néhány széket tudott megmenteni az egykori vendéglátóhelyről. Ahogyan Panni néni mondja, mindent elvehetett az államosító kommunista rezsim, de azt, ami a fejünkben és a szívünkben van, azt nem.

A család 1880 óta él a budai Várban, a költők, írók kedvenc helyét, a Fehér Galamb éttermet Panni néni nagyszülei működtették, 1911-ben meg is vásárolták, de a hely őket megelőzően is étterem volt. A legenda szerint az épület előtt a gesztenyefán fészkelő galambpárról kapta a nevét. A Szentháromság utcát akkoriban összeboruló gesztenyesor keretezte, ebből 1945 után mindössze öt maradt meg. A háborúig a család a vendéglátóhely feletti négyszobás lakásban élt, ahogyan az több száz éven át jellemző volt a Várban – legyen az órás, fűszeres, kalapos vagy kesztyűs.

Csak néhány széket tudott megmenteni az államosítás után (Fotók: Tóth Tibor) 

Régi receptek között

A békebeli Fehér Galamb vendéglő 1856-ban alakult, az egykori pecsétgyűrűjét a mindenkori családfő, jelenleg Panni néni férje – ahogy ő mondja, hitvesura – Nagypál Gábor viseli. Otthonuk hallja akár egy helytörténeti kiállítás: ott vannak az étterem dokumentumai, köztük archív képek, grafikák, festmények, feliratok. A Várnegyed utcaképe is nyomon követhető ebben a szobában, időnként várbeli barátok és ismerősök is fel szoktak jönni, hogy Panni néni elmondja, pontosan mi hol volt a környéken.

A Fehér Galamb specialitásai között volt a resztelt máj vörös és fehér hagymán pirítva, és a páratlan leveles-tepertős pogácsa, apróra vágott tepertőből. „Mint a tenyerem, akkora volt, hajtogatott tésztával. Az özvegyen maradt Urban néni csak a mi konyhánknak dolgozott, akinek ez a pogácsa volt a specialitása. A reszteltmáj előkészítését minden reggel édesapám felügyelte. Ez szigorúan borjúmájból készült.” Államosításkor három ember is érkezett az ÁVH-tól az étteremhez, mert nem bíztak meg kettőben. Egyikük egy kicsit emberségesebb volt. A jóindulatú elvtárs javasolta Panni néni édesanyjának, hogy míg a másik kettő a tányérokat és poharakat számolja, amit csak tud, rámoljon be az éttermi ruháskosárba.

„Nem volt az új otthonunkban tányér, hiszen az egész család az étteremben evett. Így a jobbindulatú ÁVH-s tiszt segített megmenteni néhány füles korsót. Édesanyám, mint az őrült pakolta, és szerencsére nem hallották meg a kint leltározó elvtársak a kapkodást” – mesélte. A cókmókot édesanyja az üzletajtón kívülre húzta, hiszen a kommunisták csak azt foglalhatták le, ami a falakon, az üzleten belül volt. Buchinger Jánost később visszahívták dolgozni üzletvezetőnek egykori vendéglőjükbe. Ezt nem lehetett visszautasítani, különben közveszélyes munkakerülővé vált volna. „Ennél nagyobb aljasságot elképzelni sem tudott édesapám, de vállalta egy évig.” Noha Panni néni nem lett vendéglátós, a vendégszeretetet megörökölte génjeiben, alapelve, hogy mindig a vendégnek van igaza.

Bombázók a Vár felett

Panni néni az ostrom napjait háromévesen élte át és mélyen belevésődött annak drámai töltete. „1944 december 23-án indultak el a repülőgépek, egyik oldalról az amerikai, a másikról a szovjet, amonnan a német gépek… Iszonyatos volt! Lent voltak az emberek február 13-ig, Budavár felszabadításáig, azaz kettő és fél hónapon keresztül a Sziklakórház területénél, illetve a házak alatti légópincében. Kisöcsém ott halt meg az egyik bombatámadás következtében, édesanyám kezében.

A pár hónapos kisbaba – aki a legfiatalabb volt az óvóhelyen – feje a légnyomástól olyannyira megnyomódott, hogy nem tudott enni. Két napig élte túl ezt a támadást. Édesanyám kis híján megzavarodott” – idézte fel a rettenetes napokat. Az Úri utca 30-32-es házat hatalmas láncosbomba találat érte, ezek a házak teljesen eltűntek a föld színéről. A robbanás miatti légnyomástól rengeteg ember ideiglenesen megsüketült. Édesapja hadifogságba került. Az utolsó vonat transzporttal érkezett vissza 1947-ben a Keleti pályaudvarra két katonatársával. „A magyarok a fogságban keresték a helybeli kapcsolatokat. Édesapámnak olyan szerencséje volt, hogy a Széna térről találkozott két katonatárssal.

Nagypál Gáborné, Panni néni lakásában kész kiállítás van az étteremről 

Testvérként szerették egymást és együtt érkeztek haza. Édesapám sikeresentúlélte, és a Bécsi kapu térnél gyalog jött fel a Várba.” A vári házak 98 százaléka bombakárosult volt, többen szívszélhűdést kaptak látva, hogy megsemmisült a házuk. „Egyeseknek csak a tetőzetét érte a sérülés, de nagyon soknak az emeleti szintjeit is elvitte. Szokás volt, hogy később az államosítás után, Rákosiék vidéki lapokban hirdették meg a lakásokat. A pénz az államkassza feltöltésére ment, a Vár lakásaiból akkoriban többet eladtak.”

Szilágyi helyett Jurányi

Ma is megvan az Úri utcai hintaszék, ami egy gerendán lógott a bombázás után, csakúgy, mint a zongora. „Az akkori önkormányzat – azaz az elöljáróság – meghirdette a Tárnok utca-Balta közben lévő lakást, amire akkor 9-10 jelentkező is volt, de mivel ez sarokház, két címet lehetett beírni az igénylőlapon. Isteni sugallatra „édes anyám kérelmezte egyedül a Balta közi címen, és mivel senki nem tartott erre a címre igényt, nekünk utalták ki.” A tankok és a pusztítás látványát 1956-ban kamaszlányként élte át, akkor már nem tudtak két emelet mélyre lemenni, mert Rákosiék befalazták a légópincéket. „A tértankokkal volt tele. A szüleim nem hitték el, hogy megint ugyanazt az utcaképet látják, mint a háború alatt!”

Ismeretlen festő alkotása a Szentháromság utcai sarokról, az ostrom előtti időből (Fotó: Tóth Tibor) 

A továbbtanulásakor megkülönböztették: mielőtt a jelentkezési lapot kitöltötték volna, az általános iskola jószándékú igazgatója megüzente, hogy ilyen „kiskapitalista” diákot a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba nem javasolhatnak. Így lett belőle Jurányi utcai közgazdaságis, pedig Panni néni humán beállítottságú, jeles tanuló volt. „Az első tragédia az önálló életemben, hogy mindenki a Szilágyiba járt, de én nem mehettem oda” – mondta, hozzátéve, hogy sokat sírdogált emiatt kamaszként. Hároméves kora óta politizál, mert aki az ostromot és az ötvenes éveket megélte, egy életre megtanulta, hogy léteznek „azok”, akikkel semmi szín alatt nem lehet őszintén beszélni, és vagyunk mi, akik másként gondolkodnak. Isten nevében, szeretetben.