2025. 02. 18.
időjárás

Mi a folyó? A folyó a víz volna? Lehet, hogy a folyó úszik? Háton úszik? Arcát fölfelé, felénk, a Nap és a Hold felé fordítja? Vagy hason úszik? Orrával a medret, az iszapot szimatolja? Vagy nem is úszik, hanem a mederben kúszik? Fejjel előre, hasmánt halad, s miként bőrét a kígyó, levedli folyton a partot. Folyton-folyvást.

Talán nem is a víz a folyó, hanem inkább a meder? A hosszú, mély gödör, mely összegyűjti és leereszti magán a vizet? Netán ez mind?

A föld, a víz, s talán a levegő-ég is? Hidak, kastélyok, vízimalmok? Ácsorgó, kopott, csöndesen nyiszorgó uszályok? A történelem? A múlt? Fosszíliák, kagylók, csigák, kavicsok?

Ülök a lépcsőn, bámulom a vizet, és elképzelem, ahogy a folyó elmossa a nyomunkat, iszapjával befedi létezésünk emlékét is. A víz hömpölyög, én meg a holnapra gondolok, amikor majd vízbe omlanak a hidak, a vár falai, ahogy eltűntek a Jagellók reneszánsz palotái és Aquincum márvány szentélyei is. Magyar Anjouk, Károly Róbert és Nagy Lajos hajói úsztak itt, Zsigmond pompás evezősei, Mátyás „luxus-gályája”, a velencei mintára épített Bucentaurus, Esztergom alatt elsüllyedt kincses gályák, melyeken Lajos király özvegye, Mária királyné a budai kincstár drágaságait mentette volna 1526-ban. Mennyi lélekvesztő: vitorlások, gőzösök, ember vontatta vízi alkotmányok. Török és magyar vitézekkel tömött sajkák, uszályok és ladikok, dereglyék, „ulmi skatulyáknak” mondott hasas, dunai bárkák. Itt hajózott nyugatnak a sárkány őrizte aranygyapjat kutató argonauták élén Iasón, itt csordogáltak kelet felé, a világverő Attila udvarába, a Nibelung monda hősei.

A folyó legenda is. Andronicus, a XVI. századi portugál lovagregény titokzatos szerzője a Buda vára alatt hömpölygő folyóról ír, melynek partjain elrabolt királyfik, álruhás hercegek, ármánykodó grófok nyüzsögnek, s világszép hercegnők kegyeiért lovagok hada – az Elefántos Lovag, a Rejtett Nap és a Szárnyaló Sas Lovagja – tör lándzsát, a vár súlyos falait az angol király seregei ostromolják, az erdőkben oroszlánok tenyésznek. Vannak folyók, melyek szeretik az embert, elfogadják, hogy kicicomázza őket, hídjaival, tornyaival köréjük, rájuk telepedik. Szelíd folyók az ilyenek, kedélyesek. De léteznek olyanok is, melyek nem szeretik a történelmet, ügyet sem vetnek az emberre, hiszen saját történetük van, és az maga a történelem. Ilyen folyó ez is, aminek a partján ülök. Történelem előtti korszakok, ősidők folyója. Kisgyerekkoromban apai nagyapám mesélte először, hogy ez a víz a Fekete-erdőben ered és a Fekete-tengerbe torkollik. Félelmetes és vonzó közlés volt. Meseszerű. Két hatalmasnak képzelt, baljós sötétség, az erdő és a tenger, amit a bokámat nyaldosó folyó köt össze.

Bámulom a vizet. Naplemente? Bárányfelhők, bíborszínű egek? Hagyjuk. A természet, ha úgy tartja kedve, egy gyártelepet is felöltöztet. Mindez most nem érdekes. Ülök a parton, ahol a víz világokat választ el és kapcsol össze. Hegyes Buda és lapos Pest. Köztük a hatalmas folyam, mely nem törődik velünk, dicső múltunkkal, álmainkkal és ábrándjainkkal, megvalósult és megvalósulatlan terveinkkel. A hajdani birodalommal, melyből az Atlanti-óceánig és Córdobáig, görög Attikáig vágtáztak és poroszkáltak a kalandozó lovasok. Nem érdekli a középkor végi európai Eldorádó, melynek székvárosában az ókori görög-latin symposionok divatját, a vigadva vitatkozás és együttgondolkodás ősi formáját humanista gondolkodók élesztgették Mátyás híres könyvtárában.

A Bibliotheca Corviniana nem múzeum volt, halott művek díszes temetője, hanem pezsgő szalon, szellemi műhely, mely nemcsak az uralkodó kedvét szolgálta, hanem ahol itáliai teológusok és itáliai műveltségű magyar főpapok disputáltak a terített asztalnál vagy a pamlagon heverve, boros kupával a kezükben. Sokszor megfordult itt Janus, az ünnepelt költő, aki Padovából és Ferrarából, a Pó partjáról mindig visszatért ide, a Dunához, Pannóniába, és Hungáriában először ő mondta ki: a mi folyónk. Ülök a lépcsőn, bámulom a Dunát. Ami part, szikla, tocsogó, felhő, holtág, híd, csónak, hajó, hal és háló, kő és ház, vár, tölgy és fűz, nád, sirály, kanalasgém, sziget és ember. Kultúra. A föld, a víz, s talán a levegő-ég is. A part mentében vágtató szarmata, longobárd, teuton lovasok illanó tükörképe? A túlpartra suhanó hun, magyar, mongol nyilak sötét villanása? A langy-sekély vízben ácsingózó, iddogáló barmok töredezett árnya?

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/3. számában)

bannerhely

Kapcsolódó cikkek

© minden jog fenntartva - várnegyed magazin 2025