Az erdélyi családból származó Dr. Seibriger András élete sok más sorstársához hasonlóan a XX. század tükre. A marosvásárhelyi születésű sebész főorvos családja a trianoni döntés után menekült Pestre, évekig vagonban laktak sok magyar sorstársukhoz hasonlóan. Budapest ostroma már a Sziklakórházban találta, neve összeforrott a föld alatti intézményével. Rengetegen köszönhetik neki gyógyulásukat, a totalitárius rendszer azonban köszönet helyett félreállította.

Az 1910-es születésű András 29 évesen szerzett diplomát a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Karán. 1939-től a Szent István Kórház Sebészeti Osztályára nevezték ki, de hadba szólította a háború. Viszont 1944 márciusától már főorvos-helyettes a Sziklakórházban. Az egész életünk a Sziklakórházról szólt – mondja Seibriger Erzsébet, aki bár 1953-ban született, így személyes élményei nem lehetnek a kórház háború alatti működéséről, de édesapja rengeteget mesélt arról a korszakról. Sorsszerű, hogy vári lakásuk az Úri utcában éppen a Sziklakórház felett található, ablakai a kórház irányába néznek, itt élt a család az ostrom után kezdődően.

„Ha sétálni mentünk, azonnal megszólították, doktor úr, doktor úr, Bandikám… nem lehetett vele két métert menni, hogy ne akadjon bele valaki. Ha viszont lementünk a Várból, az veszélyes volt, mert hangosan szidta a rendszert. Mindent tudott a váriakról. Mesélte, kit mivel műtött meg, kinek hol és hogyan esett el a férje, kit nem tudott megmenteni, kit hozott ő a világra, mert hirtelen szülésznek is kellett lennie. Amikor a Sziklakórház körüli kutatások megkezdődtek, a történészek megkerestek, hogy mondjak neveket. De én kislány voltam, csak kevés névre emlékszem” – mondta vendéglátónk.

Utolsó menedék

Seibriger András a világháború alatt hiába mentette a sebesült civileket és katonákat, évekre eltiltották hivatása gyakorlásától. 1949-ig egyáltalán nem praktizálhatott, csak 1952-től dolgozhatott újra sebészként. A hatvanas években a Maros utcai rendelőben kapott állást. Az irányában tanúsított hála évtizedekig kísérte az orvost, és ő továbbra is folyamatosan szolgálta a Várban és a környékén lakókat. Sokszor Erzsébet feladata volt apja receptjeit a beteghez átvinni. Mint meséli, a világháborúban nemcsak sebesültek, de helyi családok is védelmet találtak a Sziklakórházban. Több tizenéves lányt maguk a vári családok küldtek le a szükségkórházba, hogy ápolóként dolgozzanak. Ezt csak megerősíteni tudja Varga Ákos történész és Rádi Gábor, a Sziklakórház műszaki és installációs vezetője, akik a múzeum részéről a Várnegyed stábját végigvezették a kórház folyosóin, termein. A rendkívül érdekes, különleges kiállításon lehetetlen szem elől téveszteni dr. Seibriger András, a Sziklakórház igazgató-helyettesének saját orvosi eszközeit, amelyek egészen megtöltenek egy nagy üveges szekrényt. Itt ollók, szikék, fecskendők, fiolák, gyógyszerek és egyéb sebészeti eszközök szép rendben sorakoznak egymás mellett. A kiállításon rengeteg viaszbábu teszi kézzelfoghatóbbá a föld alatti kórház mindennapjait, köztük ugyanúgy megtaláljuk a főorvos urat, mint Friedrich Born svájci diplomatát, a Nemzetközi Vöröskereszt delegáltját.

Seibriger doktor az 1945 februári kitörés idején sem volt hajlandó elhagyni betegeit, minden bizonnyal annak a levélnek az erejében bízott, amelyet Born állított ki számára. A diplomata aláírását feltüntető fényképes menlevelet sok más egyéb kordokumentummal együtt a család nagy becsben őrzi. – Édesapám mindent gyűjtött. Halála után a kamránkban rengeteg orvosi eszközt találtunk, amit aztán a Sziklakórháznak adományoztunk – mondta Erzsébet.

Elmaradt disszidálás

Seibriger András 1956 őszén is a föld alatti kórházban szolgált. Erzsébet a testvérével és édesanyjukkal már október 24-én lementek ide, és ott tartózkodtak egész novemberben. A megtorlás elől aztán sokan távoztak a Várból. A Seibriger család is összepakolt, elindult, de az orvos az első sarkon letette a bőröndjét, és azt mondta: „Én nem bírok elmenni. Gladyském, menj a két gyerekkel, de én maradok” – idézi Erzsébet a családi legendárium ide vonatkozó epizódját. A család végül nem szakadt ketté, itthon maradt, nem így sok más család a Várból. „Később többször voltam Bécsben az Esterházy család meghívására, voltam az Edelsheim családnál is” – villantja fel szülei egykori kapcsolatrendszerét, hozzátéve, hogy édesanyja többször is felemlegette férjének a disszidálás elmaradását.

Hogy Erzsébet életét máig menynyire meghatározza a Sziklakórház, arra egy kedves és érdekes példát mond. Pont ugyanolyan fekete spánielje van, mint édesapjának volt. Miután megvette, és a Vár utcáin sétáltatta, többen édesapja kutyájának nevét kiáltották. – A fekete spániel nem volt tudatos, sokkal inkább tudatalatti választás – mondja, hozzátéve, hogy sokszor megállítják a vár utcáin a helyiek, és
felidézik édesapja alakját.

A föld alatti objektum

A Sziklakórház két szakemberének köszönhetően stábunknak egészen egyedi utazásban lehetett része. Az eltévedés itt szinte biztosra vehető szakavatott idegenvezető nélkül, hiszen egy kanyargós bunkerrendszerben gyalogol a látogató. A háborús készülődés idején folyosókkal összekötött szobákban és kisebb-nagyobb termekben kellett elhelyezni egy kórház minden funkcióját a konyhától a műtőkön át a kórtermekig. Ám akad valami, ami nagyon is ismerős lehet mindenkinek: a termek, szobák bejárata felett vagy mellett a feliratok betűtípusát még a mai napig több egészségügyi intézményünkben is viszontláthatjuk. A kiállításon átélhetjük, milyen lehetett a sérültek ellátása, bekukkanthatunk a kötözőbe, a műtőbe, láthatjuk a korabeli eszközöket, mint például altatógépeket, műtőlámpát.

A Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórház 1944-ben nyílt meg, eredetileg 60 fő befogadására volt képes. Ezt később 120 főre bővítették, majd a szomszédos barlangtermekbe ágyakat telepítve már 200 sebesültet is el tudtak helyezni. Ám az 1944-45-ös ostrom alatt 500-600 fő is szorongott falai között. Itt dolgozott Horthy Istvánné özv. Edelsheim-Gyulai Ilona, a Magyar Vöröskereszt ápolónője is. A kórházban civileket és katonákat is elláttak. Az intézményben a háború után egy ideig oltóanyaggyár működött, az ötvenes években kibővítették és a hidegháborús készülődés jegyében atombiztossá tették. A 2008-ban megnyílt Sziklakórház Múzeum a létesítmény minden korszakát izgalmasan, átélhető módon mutatja be, a gépészeti helyiségbe lépve a látogató ugyanazt az olajszagot érezheti, mint az a gépész, aki az áramfejlesztők dízelmotorjait anno működtette.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/12. számában.)