1944-45 fordulója az egész magyarság számára tragikus időszak volt, a második világháború öldöklő harcai ekkor érték el Budapestet. A fegyveres konfliktus azonban már ezt megelőzően is számos áldozatot követelt, hiszen a fővárosra hosszú időn át hullottak a szövetségesek bombái. Az I. kerületben létezett egy egészségügyi intézmény, amely a legnagyobb vérzivatarban is példamutatóan látta el a sebesülteket. A Sziklakórház orvosai és ápolói önfeláldozó munkával, esküjükhöz híven gyógyították a katonákat, civileket, de bújtattak és segítettek üldözötteket is.

A ma múzeumként működő Sziklakórház területén már a középkorban is éltek emberek barlanglakásokban. A Várhegy alatti barlangrendszert folyamatosan bővítették, az 1930-as években kezdték el feltérképezni, eleinte még csak turisztikai célzattal. A második világháború közeledtével azonban óvóhelyeket, bunkereket és riasztóközpontot alakítottak ki a Várnegyed alatt. Ennek a rendszernek a részeként kezdték el 1939-ben megfeszített tempóban a Sziklakórház – hivatalos nevén a Székesfőváros Sebészeti Szükségkórháza – építését is. Mai árfolyamon számolva 2 milliárd forintért alakították ki a segélyhelyet.

Dr. Kovács István egyetemi adjunktus, vezető főorvos, hadi sebész, a keleti front veteránja, illetve az beosztásában dolgozó mintegy 40 fős személyzet 1944 februárjában vehette birtokba az intézményt, amely a Szent János Kórház fennhatósága alatt működött. Az építményt eredetileg 60 fő elhelyezésére tervezték, ám az 1944-es bombázások miatt az ápoltak létszáma rohamosan növekedett. Az ostrom idején már több száz ember szorongott a kórtermekben, illetve a környező barlangokban. Maga a kórház a felszerelés tekintetében viszont modern és önellátó volt.

Dr. Kenderfi Gábor, a Szent János Kórház Fül-orr-gége és Szájsebészeti osztályának sebész szakfőorvosa a Katonasír Kutató és Ápoló Egyesület egy tavaly novemberi rendezvényén számos érdekességet árult el a személyzet életútjáról is. Kovács István főorvossal kapcsolatban megjegyezte, hogy a kommunista hatalomátvétel után elővették rövid ideig tartó nyilas párttagságáért, zsidómentő tevékenységét ugyanakkor nem vették figyelembe.

Helyettesét, dr. Seibriger András szintén frontot járt sebészt a háború után börtönre ítélték gyógyító tevékenységéért. 1956-ban ismét itt működött orvosként, amiért a Kádár-korban ismét bebörtönözték, majd hosszú időre eltiltották hivatásától. Itt látott el önkéntes ápolónői szolgálatot több arisztokrata család nőtagja is: Horthy Istvánné gróf Edelsheim Gyulai Ilona, gróf Széchényi Ilona, gróf Andrássy Ilona és báró Waldbott Mady.

A Sziklakórház sok ápoltja a svájci üzletember, Friedrich Born jóvoltából menekülhetett meg, aki a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi megbízottjaként a szervezet hadikórházává nyilváníttatta az intézményt. A helyszínen ápoltak civileket, magyar és német katonákat; utóbbiakat zömében a német hadi kórházban, az úgynevezett Feldlazarettben.

Az oroszok a kitörés után hátramaradt teljes német kórházi személyzetet és betegállományt lemészárolták, a Sziklakórházban viszont – Born közbenjárásának hála – nem történt vérengzés. Később a Rákosi-rendszer sem feledkezett meg a Sziklakórházról: a kommunista államhatalom az ’50-es, ’60-as években, az atomháborúra készülve bővítette ki a komplexumot, ahol egy ideig oltó anyaggyár is működött.

DAL A BUNKER MÉLYÉN

Horthy Istvánné gróf Edelsheim Gyulai Ilona – az I. kerület díszpolgára – a 2018-ban, az Európa Kiadónál megjelent Becsület és kötelesség című visszaemlékezésében így ír a vöröskeresztes ápolói, illetve sziklakór házbeli élményeiről: „1942. március 4-én mentem be először a Vöröskeresztbe Andrássy Ilonával, megkezdve a házi betegápolási tanfolyamot. Később még többen csatlakoztak hozzánk, de mi négyen, Cziráky Alice, Waldbott Mady, Andrássy Ilona és én, majdnem mindig együtt voltunk. (…) Ebben az időben volt egy kis betegünk a Sziklakórházban, akit sosem fogok elfelejteni. Egy hat év körüli kis cigánylányt súlyos lábsérülésekkel hoztak be hozzánk. A kötözések nagyon fájdalmasak voltak, de ő bámulatos hősiességgel viselte. A figyelmét elterelendő, azt ajánlottuk neki, hogy kötözés alatt énekelje el nekünk a cigány dalt, amit a kórteremben már hallottunk tőle. Ezek után minden egyes kötözéskor lelkiismeretesen elkezdett énekelni. Kicsi szája legörbült a fájdalomtól, a sírhatnéktól, de csak énekelt tovább cigány nyelven (…).

Ez a kis cigány dal – amelynek persze egy szavát sem értettük – lett a mi kórházi dalunk. Ha valamelyikünk bajba került vagy elszomorodott, mindjárt elkezdtük énekelni. (…) 1944 októberéig még mindennap bejártam a Jurányi utcába műtétekre, és a Sziklakórházba kötözni, de október 10-étől kezdve Miklóspapa (Horthy Miklós kormányzó) nem engedte, hogy Nicky (ifjabb Horthy Miklós – a szerk.) és én kimenjünk a várpalotából, nehogy a németek elfogjanak.”

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/2. számában)