A gyerekkor emlékei igazi kincsesbánya Száraz Miklós György József Attila-díjas, Babérkoszorú- és Prima díjas író számára, és műveiben egyre keresi, elemzi, értelmezi felmenőinek életútját, választásait, a történelem fordulópontjait. Sosem a „mi lett volna, ha”, hanem az emberközeli, emberről szóló mindennapiság érdekli. Az Ezüst Macska, a Lovak a ködben, a Bitang nyarak szerzője legújabban izgalmas, szubjektív merengésekkel teli történelmi esszékkel állt a közönség elé Gulliver zsebórája és Havel iránytűje című kötetével.

– Gyors látogatáson volt Kolozsváron az Ünnepi Könyvhéten. Milyen élményekkel tért haza?

– Mindig ugyanaz. Öröm, rácsodálkozás arra a sűrűbb, emberibb létezésre, ami az erdélyi magyar világnak még mindig jellemzője. És egy ilyen erdélyi, szilágysági és kolozsvári út mindig öröm és szomorúság egyszerre. Gondolom, nem is kell részleteznem.

– Helyezzük el röviden Száraz Miklós Györgyöt a Kár pát-medencében: édesapja bár Pesten született, de a családot Csehszlovákiából telepítették ki. Említést tett egy erdélyi nagynénjéről is. Mit kell tudnunk a családról?

– Apám nem pesti volt, hanem budai. Élete végéig a Vízivárosban érezte magát a legjobban. Az volt neki, ahogy nekem is az lett, a legszűkebb pátria. Ami igazán otthonos. De a Száraz-család „fészke” Rozsnyó és környéke, Karasznahorka, Betlér, kicsit tágabban Kassa. Apai nagyanyám pedig dunavecsei, magát büszkén kunnak, kun-magyarnak valló parasztlány volt. Anyám Mezőberényben született, a 11 évvel idősebb nővére pedig huszonegykét évesen, a friss szerelem és házasság bódulatában, a sebesüléséből éppen csak felépült katona férjével, 1945 karácsonyán hazaszekereztek Hadadba. Így lett nekem, anyám nővérének köszönhetően erdélyi, pontosabban partiumi rokonságom.

– Első regényéről, Az Ezüst Macskáról Juhász Ferenc költő azt írta: „szokatlan, tobzódó, torlódó bolond szép ember sorsmese”, „mese-gomolygás”. Ez a gomolygás mára egyre inkább életmű méretű, mert az eddigi regényekben minden benne gomolyog, ami XX. század, Trianon, világháború, kommunista rezsim, feljelentések, 1956, meghurcoltatás. Akkor tehát emlékekből épül az életmű?

– Mi másból? Emlékekből, amik tények, mesék, tévedések, hamisítások. Meg fantázia. A nézőpontok különbözősége már eleve változatokat hoz létre. Bármennyire szeretjük vagy szerettük is a szüleinket, nagyszüleinket, bármilyen jól ismerjük az életüket, hisszük azt, hogy ismerjük, ők akkor is mindent másképpen mesélnének el. Más szavakkal, más hangsúlyokkal. Csak közelíteni próbálhatunk. De jól van ez így. Különbözőségek, amik nem is akkora különbözőségek, és azonosságok, amik csak látszólag azok.

– Kitüntetett helyet foglal el írói világában a gyerekkor. Mit jelent Száraz Miklós György mint személy és mint író számára a gyerekkor?

– Amit a legtöbb írónak és poétának: kimeríthetetlen nyers anyagforrást. Bányát, amibe jó aláereszkedni, és ami sosem merül ki. Különben meg nem is mindig jó aláereszkedni, de lehet, hogy éppen akkor hozzuk fel, leljük meg a legértékesebb – minek is mondjam? – leleteket, nyersanyagokat, amikor nem jó lemenni. Amikor küzdelmes, keserves, fájdalmas.

– A Vízivárosról milyen gyerekkori emlékei vannak?

– Én csak tizenhét éves koromtól vagyok vízivárosi. A gyerek korom egy Buda környéki faluhoz köt, a törökbálinti kórház orvosa volt anyám. A Vízivárost tulajdonképpen megörököltem apámtól. Én kölyökkoromban erdőkben, homokbányákban, a kórház pincelabirintusaiban tekeregtem, belopóztunk a kazánházba, a hullaházba, az öreg kastélyra emlékeztető kertészház üvegtetejének vas sínein mászkáltunk. Apám és a kölyökcimborái a Vízivárost lakták be. Egy gyerek egészen másként éli meg, veszi birtokba a környezetét. Sokkal intenzívebben, mint általában a felnőttek. Apámék például a Clark Ádám tér egyik házából indulva egészen a Pálffy térig, a mai Nagy Imre térig tudtak eljutni pincéken, padlástereken, kéményseprő gyilokjárókon át úgy, hogy a felszínt, a járószintet nem használták. Én meg tizenhét-tizennyolc éves korom körül a Budavári Palotától a Bécsi kapu térig ismertem a várbeli pince- és kazamatajáratokat. Akkor még nem voltak lehegesztve a vári házak légópincéinek vasajtajai.

– Apám darabokban című regényében arra tesz kísérletet, hogy a lehető legtöbbet megtudjon a szüleiről. Miért fontos személyes múltunk, gyökereink megismerése, illetve fontos-e, hogy tanuljunk eleink tetteiből, választásaiból? Vagy nincs hatásuk a jelenre, ránk?

– Hogyne lenne hatásuk. Annyira, hogy ezek a hatások az életünk. A saját és a családunk meg a népünk múltja, ezek határoznak meg minket is. Mondhatom történelemnek is, család történetnek is. Egy-egy szűkebb hely hite, szokásai, átörökített műveltsége. Van, aki tudja ezt, és olyan is van, aki nem tud róla, esetleg elcsodálkozna, ha ráébresztenék, bebizonyítanák neki. Szerintem majdnem mindig jobb tudni, mint nem tudni. Különböző közösségekbe vagyunk ágyazva, a szűkebb vagy tágabb közösségünk története a táptalajunk. Szerintem tudni, ismerni kell őket. Általuk vagy éppen ellenükben határozzuk meg magunkat. De nélkülük, az ismeretük nélkül kiszolgáltatottak vagyunk, és könnyebben manipulálhatóak vagyunk. Például ezért is veszélyes a „közösségi” média. Különben az ellenállás, a szembefordulás is tudás, de az is csak akkor megy, ha tudjuk, minek ellenében határozzuk meg, építjük fel önmagunkat. A politika is állandóan emlékezik, folyamatosan merít a múltból. Ha nem teszi, sérülékenyebb. Mosolygok, amikor politikusok hevesen bizonygatják, teszem azt a megoldatlan ügynök kérdések kapcsán, hogy minek ezt bolygatni, elmúlt, hol van az már, mi értelme feszegetni. Ha nem érdekes, nem veszélyes, nem tanulságos, akkor minek is dugdossák? Ráadásul nagyon is használja a politika és a politikus azt a sok-sok módszert, eszközt, kipróbált fogást, amit az elmúlt korok politikusai, népvezérei, vezetői kipróbáltak, bejárattak.

– Miért választja az emberek egy része, hogy jobb nem tudni a múltról?

– Sok oka lehet. Félelem vagy védekezés. Számítás. Szemérem. A történelmi tapasztalatok miatt sokszor és sokan gondolhatták, hogy a következő generáció, ha nem tud valamiről, talán megúszhat fájdalmakat. Székely, sváb, zsidó fájdalmakat. Meg magyarokat. Gondoljunk csak a sokféleképpen kozmetikázott önéletrajzokra. Az elhallgatott zsidóságra. A Don jeges poklából hazatért, némaságra kárhoztatott katonákra. A börtönből szabadultak szótlanságára. Én azt hiszem, hogy ritka, nagyon ritka kivételektől eltekintve jobb nem titkolózni. Az az egészséges, ha nem kell hazudni vagy elhallgatni.

– Esszéi között sok a történelmi tárgyú. Néhány hete jelent meg a Gulliver zsebórája és Havel iránytűje című kötete, amelybe ezek közül válogatott. Létezik sajátos írói, művészi módszere a múlt feltárásának, megismerésének? Fel tudja ez venni a versenyt a száraz történettudományi módszerekkel?

– Ilyen verseny, azt hiszem, nem létezik. Romsics Ignác vagy Ormos Mária kutatásai és remek szakkönyvei mást céloznak, mint mondjuk Gion Nándor vagy Krúdy Gyula regényei. Hol ott esetleg utóbbiak tárgya is a történelem. Szerintem különben jó az, ha a szaktörténésznek is van fantáziája, beleérző képessége. A száraz történettudomány engem kicsit megriaszt. Szerintem száraz matematika vagy fizika sincs. Az is csupa rejtelem, izgalom, ellentmondás. A történelem pedig, abban a pillanatban, amikor nem az emberit vizsgálja, hanem rideg folyamatokat, amikor hús-vér emberek helyett kizsákmányolt és ki zsákmányoló osztályról beszél, akkor eltávolodik a lényegtől, és onnan kezdve engem kevésbé vagy egyáltalán nem érdekel. A fogalmakkal operáló, embertelen, úgy értem, ember nélküli történelem előbb-utóbb valami csodás és igazságos jövő reményében elkéri ma a lovadat, házadat, gyáradat, rosszabb esetben a gyerekedet meg az életedet is.

– Mennyire használja közlésre és mások életének megismerésére a virtuális közösségi tereket?

– Annyira használom, amennyire kikerülhetetlen. Nem élek benne, és csak annyira élek vele meg általa, amennyire kell. Sokan hívják fel a figyelmemet arra, hogy sokkal többet kellene. De nem érdekel.

– Állandó jelenlét a mások életében, állandó jelenlét mindenhol – erről szólnak a virtuális közösségi terek. Hol kell valóban jelen lennünk, mikor vagyunk teljesen önmagunk?

– Patakparton. Erdőben, mezőn, folyóban, tavakban, tengerben. Fent a magas hegyekben. Nem a Himalájában, mert ott tömeg van, sorban állás. De talán még vannak nyugodt, csöndes helyek, ahol lehetünk kicsit magányosak. A Hortobágyot nem mondom ebben a tikkasztó hőségben. Különben meg félek, sajnos már nem a jövőtől. Félek a jelentől. A negyven-ötven fokoktól. És nem a Szahara terjeszkedésétől. Már nem a Magrebet féltem, az Alföld elsivatagosodásától félek. És nem látom a grandiózus, okos, előrelátó, nemzet- és hazamentő tervek megvalósulásának jeleit sem. De hogy ne csak a mindent felperzselő, gyilkos nap borús képét idézzem meg, azt mondom, hogy a könyvtárakban is nagyon jó. Egy csöndes, hűvös könyvtárban.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/11. számában)