2024. 07. 19.
időjárás

Kásás Zoltán olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó és kétszeres BL-győztes edző gyerekkora óta szorosan kötődik a Várnegyedhez, és a magyar vízilabdázás két bölcsőjéhez, a Komjádihoz és a Hajós Alfréd uszodához. A több klubcsapatot is győzelemre vezető 77 éves edző a mai Tiszaalpáron született, ahonnan egyenesen a XII. kerületbe, majd a Várnegyedbe vitte a sorsa. A hetvenes évek sztárja, az Olimpiakosz Pireusz, a szerb Becej edzője az ötvenes évek mindennapjairól és sportkarrierjéről mesélt, egyúttal esélyeket latolgatott a katari vízipóló vb-vel kapcsolatban.

Hogyan képzeljük el Alpárt a negyvenes-ötvenes években? 

Alpár, ami ma már Tiszaalpár, számomra a gyermekkor határtalan boldogságát jelentette. Nagyon szerettem a nagyszüleimnél lenni. Nagyapám, aki tánctanár volt, vett húsz hold földet, amiért a Rákosi-rendszer kuláknak kiáltotta ki, és volt, hogy a helyi tanács épületében összeverték. A fináncok pedig hosszú vasrudakkal szurkálták a kertjét, nehogy akár egy hordó bort is föld alá ásva rejtegessen. Szóval amit A tanú c. filmben látunk, az valahogy úgy is történt. Ötvenhatot már Budapesten, a Nagyenyed utcában éltem meg tíz évesen, és arra emlékszem, hogy nagyon féltem. Amikor nem lőttek, kimerészkedtünk, és tankokat láttunk a Vérmezőn, vonatkocsikat a Moszkva téren. A harcok idején a pincében ültünk, és a férfiak kannákban hozták a tejet. 

Ha a XII. kerületben lakott gyerekkorában, bizonyára vannak emlékei a Várnegyedről…

Igen, a Nagyenyed utcai házban volt egy barátom, vele a világháború után sokáig felállványozott várfalon másztunk fel a Várba, a Hadtörténeti Múzeumnál. A Vérmezőn, és fenn a történelmi ágyúknál játszottunk. Nekem a Vár gyerekkorom óta része az életemnek: láttam a Várkert Bazárt is iszonyú lepusztult állapotban, és most látom, milyen fantasztikus lett. Most a Lánchíd utcai lakásból rálátok a Lánchídra. Ez itt a legszebb környék! 

Mikor került a Ferencvároshoz? 

Az úszó pályafutásom nem itt, hanem a Tisza-holtágban indult, kezdetben még kutyaúszással, mert senki nem tanított meg úszni. Aztán felső tagozatban levittek minket a margitszigeti Hajós Alfréd uszodába, ahol szintén csak kapálóztam a fedett medencében. A Dózsa edzője, Técsői Henrik azonban odajött hozzám és azt mondta, holnap jöjjek el hozzá.

Vajon mit fedezhetett fel Önben? 

Fogalmam sincs, de másnap ott voltam nála. Mire anyám azt mondta, az nem lehet, hogy te a Dózsában úszol, amikor az egész család Fradi-szurkoló. Aztán elintézte, hogy a szigeten a Ferencvárosban kezdtem, Gerendás Gyuri olimpiai bajnok vízilabdázó apjánál, Laci bácsinál. Fél hatkor már ott voltam a szigeten, és hát akkoriban olyan volt az élet, hogy két smasszerrel a nyomában minden nap láttam Marosán elvtársat gyalog besétálni a hídtól az uszodáig. Övé volt az egyes pálya, és nekünk nem volt szabad a kettesen pillangózni, mert Marosán elvtársat lefröcsköltük volna. Ez volt 1959-ben, de két évre rá elkezdtem lejárni a vízilabdásokhoz, Kárpáti Gyuri bácsi apukájához, Csirke bácsihoz.

Kásás Zoltán

Mi volt az első nagyobb, emlékezetes versenye? 

1965-ben, amikor érettségiztem, az ifiválogatottal játszottunk egy tornán. Aztán ifibajnokságot nyertünk a Fradival, Szívós Pistával. Emlékszem, milyen esetlen, két méteres vézna gyerek volt még akkor, aztán hogy rendbe hozta a sport! 

Milyen volt az a Fradi, ahol már mint felnőtt játszott? 

Amikor a felnőtt csapathoz csatlakoztam, ott öt olimpiai bajnok játszott. Ambrus Miklós, Gyarmati Dezső, Kárpáti György, Felkai László és Bolvári Antal. És mindegyikük segített, soha nem szúrtak le, tehát ez nekem nagyon nagy élmény volt. 

Egy sportoló életpályája jól leírható eredményekkel, számokkal. De saját maga számára melyek a legfénylőbb csúcsok a karrierben? 

Egyértelműen a hetvenes évek eleje. 1972-ben az olimpia, ahol nem kaptunk ki, de másodikok lettünk… az oroszokkal játszottunk, de a 3:3 számukra elég volt a győzelemhez a körmérkőzéseken szerzett pontjaik alapján. Kicsit úgy éreztük, hogy Marculescu (a bíró – a szerk.) elcsalta, de ezt ma már nem tudom… De minden évben játszottunk a Szovjetunióban, és nem volt olyan, hogy ki kellett kapni. Tény, hogy nagyon jó játékosaik voltak. Aztán 1973-ban megnyertük az első világbajnokságot Belgrádban, majd 74-ben a bécsi Európa-bajnokságot. Régen minden cikket kivágtam az újságból, ahol a nevemet leírták. Voltam én ott minden: Kecskés, Kaszás, Késes, Kása, minden… túl egyszerű a nevem! 

Milyen érzés volt, amikor 2002-ben az Olimpiakosz edzőjeként a Honvédot győzték le a Margitszigeten? 

Ez a Final Four volt, Európa legjobb négy csapata csapott össze. Akkor a Honvédban három olimpiai bajnok volt, a görögök meg hozták a nagy egójukat. Fantasztikus volt… De itt nem arról van szó, hogy magyarként a magyarok ellen vagyok, hanem mindig azzal a csapattal akarsz győzni, akinek az edzője vagy. Győzni mindig jó, kikapni meg nagyon rossz. És azt is el kell viselni. Az embert a pályán sikerek és kudarcok kísérik, de a média leginkább csak a fényes oldalról beszél. Az edzősködés ilyen, és én végigjártam mindezt: volt, ahol ünnepeltek, volt ahol kirúgtak…

A meccsek tv-közvetítései egészen közelről mutatják az edzőt, ahogy majd’ szétveti a harag, ordít és biztat. Éveken át láthattuk Kemény Dénes rákvörös arcát a medence szélén. Hogy lehet azt a stresszt elviselni, amit a medencében zajló játék vált ki?

Minden edző bolond egy kicsit… de azért minden edző más. Valaki ordibál, valaki faarccal nézi a meccset. Én azért elég sokat ordibáltam a medence szélén, hiába mondják, hogy visszahúzódó meg csendes vagyok. Viszont az ember mindig azt hiszi, hogy a játékos hallja, amit kiabálnak a partról. Hát én tudom… többnyire nem nagyon. 

A sportoló apja-fia viszony lehet fény és árnyék is. Gondolom, azért megkönnyebbült, hogy Tamás is sokra, pontosabban három olimpiai címig vitte… 

Ez a lehető legjobban alakult. Tamás erre volt ítélve, mert éjjel nappal velem volt az uszodában. Egy évesen már beugrott hozzám a medencébe… és ott ragadt az uszodában… A nagy olimpiai csapat ott, a KSI-ben nőtt fel együtt, Vári Attila, Székely Bulcsú, Hesz Máté és a többiek. Amikor Tamás kicsi volt, még ő volt a Kásás Zoli kisfia. Amikor megnőtt, én lettem a Kásás Tamás apukája. És ez így volt jól. Mert nem szeretném, ha én lennék a háromszoros olimpiai bajnok, ő meg csak az ezüstérmes. Egy gyereknek mindig túl kell lépni valahogy a szülein. És hiába dolgoztam együtt Kemény Dénessel, itthon az edzéseken jelen voltam, de a versenyekre, vb-re, olimpiára nem mentem. Tamás boldogult egyedül is.

Ön szerint hogy alakult úgy, hogy a magyar vízilabda-nemzetté vált?  

A világon az első eb-t, az első vb-t Magyarország nyerte. De mindehhez kellett egy Komjádi Béla, aki megszállott volt, és a III. kerület edzőjeként gyűjtötte a tehetséges úszókat. És én pedig nagyon szerencsésnek tartom magamat, mert ismertem a 102 éves korában elhunyt Tarics Sanyi bácsit, aki nagyon sokáig az egyetlen olimpiai bajnok vízilabdázónk volt. Rá is Komjádi Béla figyelt fel. 96 évesen azt panaszolta nekem, “Tudod, már nem tudok úgy felszaladni a lépcsőn…” Nagyszerű ember volt. És még egy dolog: nemzetközi versenyeken a külföldi csapatok mindig csodálkoznak, hogy a hídig áll a sor, annyian be akarnak jutni a meccsekre, és tele van a lelátó. Meg hogy a magyarok nem mennek haza meccs után, hanem megfordítják a zászlót, és az olaszoknak drukkolnak. És hát kilenc olimpiát nyertünk! 

Ettől a Varga Zsolt vezette ifjú csapattól mit vár a katari vb-n? 

Soha nem szerettem jósolni, de nem irigylem Zsoltot, hogy eldöntse, végül ki utazzon Katarba. Könnyű a dolgunk, mert kvalifikáltuk magunkat az olimpiára, de Katarban nagy a tét. Minimum négy-öt csapat is éremesélyes. Az adott pillanat, a nüansz fogja eldönteni. Mint ahogy 2008-ban is, az athéni döntőben, ahol másfél perccel a vége előtt vezettünk először… Ez a csapat a jövő csapata, nagyon sok a tehetséges fiatal, Varga Zsoltot hagyni kell dolgozni, és bármi is lesz a vb-n, attól még nyerhetünk olimpiát! 

A cikk a Várnegyed magazin február 14-i számában jelent meg. Fotók: Várnegyed, Tóth Tibor

bannerhely

Kapcsolódó cikkek

© minden jog fenntartva - várnegyed magazin 2024