Habár 1956 őszének legfontosabb fővárosi eseményei inkább Pesthez kötődnek, Budán is rengeteg fordulata emlékezetes a forradalomnak és a szabadságharcnak. A történetkutatás már szinte óráról órára feltárta minden nap történéseit, de ezek akkor válnak igazán izgalmassá, ha nem a történész, hanem a szemtanú láttatja őket. Száraz György 1930-ban született, 1949-ben lett katona, 1952 decemberében, huszonkét éves korában, leszerelése után két nappal letartóztatták, titóista szervezkedés, államellenes összeesküvés, fegyver- és robbanóanyag-rejtegetés vádjával bebörtönözték. 1956 őszén kegyelemmel szabadult. A forradalom napjaiban Budapest utcáit járta, november 4-ig csak figyelt, nem foglalt állást, feljegyzéseit – melyeket ő maga írott fotográfiáknak nevezett – kitépett füzetlapokra, számolócédulák hátoldalára, szalvétára jegyezte fel sebtiben, a helyszíneken. Később író, esszéista, drámaíró lett, Kossuth-díjas. 1956-os feljegyzéseit fia, Száraz Miklós György használta fel regényében. (Apám darabokban, Scolar könyvkiadó, 2016.) Ebből közlünk részleteket.

39.

November 4-én reggel apám kábán ocsúdik: teljes hangerőn bömböl a rádió. Orosz szöveg, a szomszédból hallatszik, aztán elhallgat, ahogy odébb és odébb csavarják a keresőt, fel-fel nyikkan a készülék. Az előszobából hangok, aztán Sebestyén Vilmos lép be a folyosóról. Halottsápadt.

– Az oroszok hajnalban megszállták a várost. Nagy Imre szózatot intézett a magyar néphez, és segítséget kért a Nyugattól. Azóta a magyar rádió hallgat. Apám kapkodja a ruháit. Vili tartóztatná, de érzi, mennie kell. A Margit híd felé tart. Hűvös van, a léptei konganak a kihalt utcán. Mozgás sehol, csak a kapualjakban ácsorog egy-egy ki Az Országos Levéltár épülete a Linzi lépcső felől fényképezve. Teljes csend, lövöldözés nem hallatszik. Végre a hídhoz ér. Tankok, orosz géppisztolyos gyalogság. Feléjük indul, kiáltás harsan:

– Sztoj! Nazad!

Egy kapualjból rászólnak: – Nehogy továbbmenjen! Ezek lőnek! Jöjjön be ide!

A kapu alatt kisebb csoport szorong, valamennyien Budára igyekeznének. Fejkendős nő magyaráz: – A Szabadság hídtól jövök, ott is ez a helyzet. A Lánchídnál is.

– Az Árpád híd állítólag még szabad.

Senki nem hiszi. Apám azért nekivág. Szedi a lábát a rakparton. Járókelő sehol, csak a Duna felőli oldalon, a barakkházak között ácsorog néhány alak. Végre a híd… Reménytelen. A feljárónál orosz páncélosok, kétoldalt gyalogság. Reggeliznek. Az úttest melletti kőrakáson két géppisztolyos szoldát üldögél. Apám közelebb lép. Az egyik felrántja a fegyver csövét.

– Nyem szabod!

Apám megáll, és megkérdezi:

– Na mosztye pirihogyity. Mozsno?

Az orosz leengedi a géppisztolyt, a híd felé int:

– Mozsno. Lehet.

A hídfő két oldalán egy-egy páncélkocsi, a géppuskák csöve a túloldal felé szegeződik. Apám elindul. Bizserél a háta. A túlsó hídfőben karszalagos, civil fegyveresek. Egyenruhás is akad köztük, egyikük kerekes Maxim-géppuskát vonszol a mellvéd tövébe. Egy férfi, csak most veszi észre, a túlsó oldalon igyekszik Buda irányába. Ő sem érezheti különbül magát, hirtelen szaladni kezd. Apám ráüvölt:

– Ne szaladjon! Engedelmesen lefékez, szaporázza a lépést. Végre átérnek. Apám a Lajos utcán megy tovább. Fiatalember jön vele szemben, revolveragyú géppisztollyal.

– Hol kapta? – kérdi apám.– A laktanyánál. Menjen, kap maga is.

Az óbudai utcákon némi lagymatag mozgás. Egy Zsigmond utcai bérház előtt taxi áll, két csizmás fiatalember fegyvereket, lőszert rakodik az úttestre. A kórháznál is taxi, megrakva puskákkal, géppisztolyokkal. A Zsigmond utca végén egy üzlethelyiségben szól a rádió. Fiatal nő támaszkodik az ajtóban, sütteti arcát a reggeli nappal, közben befelé figyel. Apám megáll. „Szolnokon megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány…” A Fő utcán megy tovább. Gyönyörű napsütés, a levegő lassan felmelegszik, a Bem-szobor ragyog a fényben. Az utcák üresek, a rakpart is, a Parlament körül tankok csordája mocorog. Agyattépő csend. Egyetlen puskalövés sem hallatszik. Huszonharmadika óta nem volt ilyen csönd Budapesten. A házakban szól a rádió, amerre megy, hallja a szöveget, ugyanazt ismétli: „…a szolnoki kormány felhívása… ellenforradalom, kértük a szovjet csapatok segítségét…”

40.

A Széna téri felkelők parancsnokságán elhallgatja a nevét, annyit árul el magáról, hogy az átlagosnál képzettebb katona. Örül, hogy Szabó bácsi nincs ott. Tudja, hogy a Széna tériek vezetője nem képzett katona: kételkedik a hozzáértésében. A fiatal férfit, akihez mint parancsnokhoz kísérik, egyszerre találja paposnak és katonásnak. A férfi nem faggatózik, apám sem kérdez, így soha egyikük sem tudja meg, hogy ki volt a másik.

Én viszont tudom: a fiatalembert, aki a Széna téren apámnak géppisztolyt adott, Végvári Lászlónak hívták. A pécsi hadapródiskola növendéke volt, a háború végén, tizenhat évesen hadifogságba esett. Hazakerülve belépett a ferencesekhez. Szerzetesi nevén: Vazul. Nyolc-tíz fiút rendel apám alá, és azzal küldi fel őket a Várba, hogy orosz támadás esetén védjék a Fehérvári-kaput. Az „osztag” csupa középiskolás korú gyerek. Két napot és két éjszakát töltenek a Várban.

Apám az első éjjel szemhunyást sem alszik. Millió gyerekkori emlék köti a Várhoz, attól fogva mégis az az ébren töltött éjszaka foglalja keretbe a múltat és a jövendőt. Ahogy a maroknyi felfegyverzett gyerekkel várakozik, eszébe jut, hogy 1303-ban valahol ott gyülekeztek fáklyák fényénél a város polgárai, hogy a pápai kiközösítésre válaszul maguk is egyházi átok alá vessék Krisztus helytartóját. Érzi a követ a feneke alatt, látja a Dunát, a hatalmas vizet, látja, hogy a pesti rakparton pincebogarakként hemzsegnek a megszállók tankjai. Egy ország elsöpörte a gyűlölt diktatúrát, és törvényesen uralomra juttatta a vezetőt, aki kommunista létére képes volt felmérni a pártja által elkövetett bűnök sokaságát, és elfogadni a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciát. És most egy nagyhatalom – a demokratikusnak mondott világ orra előtt – elsöpri azokat, akik elsöpörték a diktatúrát. Apám nem tudja, mi következik, azt viszont tudja, hogy valami ellehetetlenült. Egy eszmerendszer kapott betömhetetlen léket. Megérez valamit abból, hogy a birodalmaknak miért kell elpusztulniuk. Bámulja a szovjet tankokat – csikorgásuk és a behemót motorok bömbölése a várba is felhallatszik –, és érzi, miként bizonyul gyöngének az erő, és erőnek a gyöngeség, hogy valójában nincs győzelem sem vereség, mert a zsigereiben érzi, hogy ez a hadigépezet most önmaga ellen vonul. Legyőzni nem lehet, mégis vereséget szenved, mert amit véd – a Szovjetunió? a kommunizmus? a hozzá nem értés rémuralma? –, az most mindent elveszít.

Apám azon az éjszakán látja a sírokat. A virággal borított friss halmokat az országutak mentén. Látja a városi parkokban és a bérházak udvarán elhantoltak sírdombjait, a fakereszteket. Látja, hogy a temetőkben, a városok és falvak ablakaiban utcahosszat gyertyafények lobognak, és tudja, hogy ezek a pisla fények egyszerre a gyász, a tisztelgő emlékezet és a néma fogadalom, az ellenállás fényei.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/19. számában, szerző: Száraz Miklós György)