Akad, aki azt mondja, itt minden hamis. A templom csipkedíszes álgótika, a bástya fotózkodó turisták kedvére való neoromán kőkulissza.

Hát nem. Itt a Halászbástya környékén sok minden nagyon is „eredeti”. Például az 1896-ban, a déli bástyában fellelt földmélyi csarnok, benne rengeteg emberi koponyával. Schulek kazamatának nevezte, feltehetően nem tudta, hogy az 1686. évi ostromkor alapfalakig leágyúzott Szent Mihály temetőkápolna csontkamrájára és altemplomára bukkant rá. Képzeljük magunk elé ezt az 1400-as évek elején épült sírkápolnát, melyet az utolsó ítélet angyalának, a holtak szószólójának, Szent Mihálynak szenteltek. Ebben a templomocskában ravatalozták fel a halottakat, hogy aztán koporsójukat a kápolna harangjának kongása közepette cipeljék Szent Mihály lován, vagyis a hullaszállító saroglyán a temetőbe. Képzeljék el, ahogy 1457 egyik hűvös márciusi napján Hunyadi László árnyékként surran a sírkövek és kopjafák közt, üldözői elől menekülne Budából a Szent Mihály gyalogkapun át a Halászváros felé…

A nézelődő turista, de még a várban lakók többsége sem tudja, mi minden rejtőzik a Mátyás-templom, a Halászbástya és a Hilton járószintje alatt. Ahol építkeznek, ott általában előbb rombolnak, és az ásó, a bontócsákány gyakran koccan régebbi korok maradványaiba. A Budapesti Hírlap 1895 decemberében arról tudósít, hogy a Mátyás-templom rendezési munkálatai közben a Halászbástya földjében egy imádkozó férfi vörös márványból faragott mellszobrára bukkantak, rajta latin felirat: Miserere mei Deus (Irgalmazz nekem, Isten). Az újság 1916 októberében így ír a feltárásokról: „Szent Miklós temploma a középkorban Budának híres épülete volt, melyet a törökök romboltak le. A Halászbástya építésekor a templom szentélyének maradványai fölszínre kerültek. A régi padlót borító omladékrétegek alatt sírbolt rejtezett, a sírban egy férfi, egy nő és egy gyermek maradványai nyugodtak.”

A dömések budai Szent Miklós temploma és kolostora valóban híres volt: a mai Hilton szálló helyén álló épületet és intézményt a késő középkorban gyakran egyetemnek nevezték. Az 1400-as évek végén Mátyás hívására olyan tudósok tanítottak a falai közt, mint Michael de Ungaria, Ilkusi Márton, vagy a szefárd zsidóktól héberül tanuló, teológiát oktató Petrus Niger.

A Szent Miklós templom és kolostor már Mátyás előtt kétszáz évvel is kivételes hely volt. 1252-ben a domonkos rend Bolognában ülésező capitulum generaléja a következő rendi nagygyűlés színhelyéül a budavári monostort jelölte ki. 1254. május 31-én meg is nyitották a gyűlést, ahol az időközben elhunyt generális helyett új rendfőnököt is választottak. 1301-ben, magyarországi tartózkodása idején itt lakott a pápai követ, Niccolò Boccasini (a későbbi XI. Benedek pápa). Itt vendégeskedtek azok a francia lovagok, akik a burgundi herceg vezérletével érkeztek 1396-ban a török ellen vonuló Zsigmond király segítségére. Az egykori kolostor budai franciák és olaszok temetkezőhelye is volt, talán ez is magyarázhatja, hogy a rendház historia domusa szerint a lovagok mind felakasztották díszes címerpajzsaikat a templom falára. Őket, a Nikápoly alatti vakmerő lovasrohamban elesetteket siratta a kortárs Eustache Deschamps a Magyarországba ment franciákról írt balladájában (ez a támadás egy korszak vége, a lovagi hadviselés záróakkordja volt): „Haj, hol vannak a kopjafák, / sátrak, kárpitok, aranyvásznak, / ruhák, takarók, paripák, / s a lovagok, a megcsodáltak… / Isten szavára mind letűnt. / Szomorúságot, könnyeket, / Koporsót látok mindenütt…” (Illyés Gyula fordítása) Az építkezések befejezte után az északi bástya nagy tornya alatti helyiségekben és pincékben középkori kőtárat rendeztek be, ott helyezték el egyebek közt az építkezés során előkerült domonkosrendi szentély padozatában talált sírköveket. Ez a középkori kőtár csak 1972 körül szűnt meg, amikor a toronyba egy vendéglátóhelyet költöztettek. Ez még talán annál is szomorúbb (hiszen önszántunkból köpjük vele arcul magunkat és a múltunkat), mint amikor 1945-ben a német katonák a kőtárból kihurcolt román- és gótikus-kori faragott kövekből építettek mellvédeket a Halászbástyán sorakozó, égre meredő csövű gépágyúk számára.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/13-14. számában)