A Várban zajló jelenlegi átalakítási, újjá- és visszaépítési munkálatokat szemlélve felmerülhet bennünk a kérdés: vajon hogyan nézett ki valójában a Budavári Palota épületkomplexuma átadása idején? Az építés és a befejezés még rendben zajlott, de az 1905-ös átadás csak többszöri nekifutásra sikerült.

Hogy a jórészt csak reprezentációs célokra szánt budai királyi hajlék befejezése miért váltott ki mérsékelt lelkesedést az Osztrák–Magyar Monarchia vezető köreiben, arra a századforduló politikai folyamatai nyújtanak némi magyarázatot.

Ybl Miklós, akit 1874-ben bíztak meg az addig meglehetősen hányatott sorsú, az 1848–49-es szabadságharcban feldúlt, kifosztott és leégett épületegyüttes megújításával, 1891. január 22-én visszaadta lelkét a Teremtőnek. A neves építész után pályatársa, Hauszmann Alajos vette át a munkálatok vezetését még abban az évben.

A Monarchia politikai ereje éppen ebben az időszakban kezdett meggyengülni. Előbb a birodalom osztrák, majd magyar felében akasztották meg sorozatos kormányválságok a törvényhozási folyamatokat. A döntési mechanizmust obstrukcióval akadályozó ellenzéki képviselők a Magyar Királyságban a függetlenségi és 48-as eszmék mentén léptek fel a kettős állam gerincét adó közös terhek és intézkedések megszavazása ellen. Ezeket a törekvéseket 1903-tól gróf Tisza István miniszterelnök drákói szigorral igyekezett letörni, ami hosszú távon csak mélyítette az ellentéteket, és a bécsi udvarban sem növelte a bizalmat Budapest iránt.

Ellentmondások hálójában

A Budavári Palota épülete a politikai csatározások közepette ambivalens szimbolikus helyzetbe került: mint uralkodói székhely, egy osztrák király lakhelyének készült, akivel szemben a közvélemény épp ellenséges volt, ugyanakkor minden szegletében és berendezésében a magyar nemzeti képzőművészet és ipar remekeit vonultatta fel. A nemzeti bizonyítási vágy a királyi palota révén is túl akarta szárnyalni Bécset. Ugyanakkor az épületegyüttest a magyar Szent Korona nevére telekkönyvezték 1904-ben, ami egyesek szemében újabb függetlenedési lépésnek tűnhetett

Elkésett végső simítások

Bár 1903-ra a palota gyakorlatilag elkészült, még számos külső és belső munkafolyamat várt befejezésre, mire „kulcsra késznek” tekinthették az épületegyüttest. 1904 szeptemberében ugyan a bécsi Főudvarmesteri Hivatal már elrendelte, hogy minden lehetőséget teremtsenek meg ahhoz, hogy ott rendezhessék a téli udvari bálokat, ez végül nem valósult meg. 1905 januárjában került sor a legutolsó nagyobb szabású munka véglegesítésére: a Ganz-művek által készített díszkivilágítás főpróbájára. A sikeres, kétórás próbát követően azonban továbbra sem alakultak fényesen a dolgok.

Feszült csend és pillanatnyi ünnep

Az ezt követő időszakban a királyi palota átadásának kérdése a politikai válságok csendjébe fulladt: az újságok hiába jelentették hónapról hónapra, hogy most már tényleg megrendezik az aktuális báli szezont a díszes falak között. A farsangi időszak észrevétlenül repült tova, márciusban pedig az egyetlen említésre méltó esemény az épületegyüttes kapcsán Donáth Gyula turulszobrának felállítása volt.

1905. április 16-án végül csak elérkezett a nagy nap, amit ugyan átadóünnepségként tarthatunk számon, ám tulajdonképpen inkább volt Hauszmann Alajos személyes ünneplése, hiszen azon az uralkodó nem vett részt, így a szimbolikus birtokba vétel ekkor sem ment végbe.

A déli szárnyban található, a mindenkori uralkodó személyes szállásaként szolgáló, úgynevezett „Várlak” termeit reggeli 9 órakor nyitották meg a nagyközönség előtt. Az érdeklődők alacsony száma – kevesebb, mint ezer fő – is jelzi, hogy az ünnepség szerény keretek között zajlott le.

A meghívottak között voltak az Országos Iparegyesület tagjai, Gelléri Mór királyi tanácsos és Thék Endre bútorgyáros vezetésével miniszteri tanácsosok, államtitkárok, számos művész és politikus. A tömeg Hauszmann kalauzolása mellett bejárta a tánctermet, a királyi hercegi és a vendéglakosztályokat, az éttermet, sőt a mellékhelyiségeket is.

Az ünnepség 10 órakor kezdődött a második emeleti műteremben, ahol Thék Endre a következő szavakkal méltatta Hauszmann művét:

„Isten óvja az országot borzasztó csapásoktól, hogy idegenek romboló keze és hatalma fenyegesse ez alkotást, amely különben lehetetlen is, hogy ellene ne álljon a rombolásnak. És ha széthánynának is a rombolók minden követ, azok hirdetni fogják évezredeken át, hogy itt élt egy szabadságot élvező nemzet, amely szeretettel építette a magyar király otthonát.”

A királyi palota bővítését és átalakítását keresztülvivő építész pedig így válaszolt:

„Tizenöt évi együttes szakadatlan munkásság után befejezhettük ezt a nagy építőművészi alkotást (…). Hogy működésünket siker koronázta, és hogy ezt az évszázadokra épített fejedelmi palotát főképpen házai erőnkkel tudtuk létesíteni, nem az én érdemem; közös érdeme mindazoknak a tényezőknek (…), akik közreműködtek ennek a nagy eszmének megvalósításában. (…) És a Duna hullámai elviszik hírét annak, hogy partjai mellett, forrásától a tengerig, a magyar nép emelte a legméltóbb hajlékokat, nemzetének, királyának. Nem sértem szerénységünket, ha büszkeséggel utalok az itt végzett munkára, amelyből mindegyikünk kivette a maga részét, mert nemcsak híven teljesítettük kötelességünket, hanem igaz szeretettel és hazafias lelkesedéssel dolgoztunk.”

Az esemény fénypontja volt, amikor Hauszmann egy nyolc van milliméter átmérőjű ezüst emlékérmet vehetett át Thék Endrétől.

Ennek egyik oldalát az építész dombornyomott képmása díszítette, a „Hauszmann Alajos, műépítész, tanár” felirat kíséretében; a másikon a Budavári Palota Dunára néző homlokzata, illetve „A budai királyi vár építőjének, a magyar művészet mesterének, a hazai művészek és iparosok” mondatot olvashattuk. Ezzel hivatalosan átadták a királyi rezidenciát, ám I. Ferenc József, a magyar uralkodó osztály minden igyekezete ellenére, végül hírhedten kevés időt töltött a falai között.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/13-14. számában)