Kéktollas legyező
„Hétfőn a Vigadóban a philharmoniai hangverseny alkalmával elveszett egy kék tollas legyező, megtalálója kéretik azt beadni jutalom ellenében Budán, a Csónak utca 1. szám alatt, a Lónyay-villában.” A hirdetés 1895. április 13-án jelent meg a Budapesti Hírlapban.
Vajon kié lehetett az a kék tollas legyező?
Kétszáz évvel korábban az utca Víztorony, később Hajós utca volt, 1874-től hívják Csónak utcának. A hajdan itt lakó dunai révészek közül sokan élhettek még, amikor a Vár falai alatt húzódó utcácska felső végében, a várfal alatt felépült a villa, történetünk helyszíne. Varázslatos pontja ez a városnak. Az utca itt sikátorrá szűkül, majd lépcsőkben végződve simul bele az Albrecht útba, amit ma Hunyadi János útnak hívunk. A világ egyik legszebb panorámája nyílik innen, mely pazarabb, ugyanakkor meghittebb, mint amilyen a Palotából vagy a Karmelita kolostorból tárul elénk. A szélesen hömpölygő víz ugyanaz, a túlparti Pest házrengetege is; ám alattunk érinthető közelségben piroslanak a zegzugos Víziváros cserépfödelei.
Kik éltek az 1872-ben épült kis palotában? Az építtető Lónyay Menyhért, a kiegyezést követő első magyar kormány pénzügyminisztere, majd miniszterelnöke. Nagyhatalmú ember, „ki előtt pénzkirályok hajlongnak, és kegymosolyát magas rangú rabszolgák serege lesi”. A villát feleségével együtt lakja. Kappel Emília egy dúsgazdag terménykereskedő és bankár lánya, a reformkori Pest-Buda ünnepelt szépsége. (Kezét 1845 őszén Petőfi Sándor, anélkül, hogy egyetlen szót váltott volna vele, rátartiságból megkérte).
Lónyay Menyhért 1884-ben meghalt, a villa az özvegyé lett, halála után unokájuk, Lónyay Pálma örökölte, aki csak tizenöt éves volt (és nem lakott a palotában). Ott lakott viszont egy időben Stefánia belga királyi hercegnő, József nádor unokája, aki tizenhét évesen feleségül ment Rudolf koronaherceghez, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököséhez. 1900 tavaszán, tizenegy évvel azután, hogy Rudolf, az imádott „Sissy” fi a 1889-ben, a mayerlingi vadászkastélyban megöngyilkolta a szeretőjét, Mary Vetsera bárónőt és önmagát, az özvegy Stefánia Lónyay Elemér felesége lett.
A Budapesti Hírlap 1902. novemberében azt írja, hogy a gróf és Stefánia elhatározták, hogy ezentúl minden évben hosszabban időznek a fővárosban, ezért megvették a Csónak utca 1. szám alatti házat. A cikkből kiderül, hogy az épületbe a magasabban fekvő Albrecht útról egy fedett kis gyaloghídon át egyenesen a második emeletre juthatunk: „ahol most Forinyák Gyula nyugalmazott altábornagy lakik”.
Forinyák Gyula 1849 őszén jelentkezett az osztrák katonai akadémiára, akkor, amikor Haynau forradalmár tábornokokat akasztatott Aradon. Ne rójuk föl neki: alig tizenkét éves. Volt egy öccse, Forinyák Géza. Ő 1860. március 15-én, tizenkilenc évesen, egy a Habsburg önkényuralom ellen szervezett joghallgató-tüntetésen térdlövést kapott, és sebe elfertőződése miatt belehalt a sérülésbe. Mivel számítani lehetett rá, hogy temetésekor „elfajulnak” az események, a „tigris szelídségű” rendőrfőnök, báró Prottmann megüzente a családnak, hogy a szertartást a meghirdetettnél hamarabb kell megtartani. Az elhunyt egyik diáktársának visszaemlékezése szerint Forinyák (akkor még csak) kapitány ezt üzente vissza a rendőrfőnöknek: „Az élő fölött a rendőrség, a halott felett a család rendelkezik.” A temetés valóban tömegdemonstrációvá lett, hírlapok sora tudósított róla. „Deli ifjak vitték a koporsót Szent-Mihály lován ki a temetőbe.” – „A koporsót, rajta feszület, virágkoszorú és nemzeti szalag, ötven fáklyás vette körül. Mögöttük a főváros hölgyei, s számosan a főúri rendből, majd az elláthatatlan sokaság, végül a hintók végtelen sora.”
Evezzünk most vissza a Csónak utcába. A Budapesti Hírlap 1901 őszén a Magyar Szalon irodalmi füzetéből olvasói figyelmébe ajánlja „a főrangú világ kedvelt írónőjének, Dórynak egy poétikus történetét”. A Budapesti Napló pedig 1899 novemberében tudósít arról, hogy az „Aurora kör hangversenyén fellép a Dóry álnév alá rejtőző Forinyák Gyuláné, a társaság szellemes, szép hölgye”. Úgy vélem, az altábornagy úr amatőr színész, lelkes tollforgató és zenerajongó felesége lehetett a kék tollas legyező tulajdonosa.
(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/17. számában, szerző Száraz Miklós György)