Mind a nyilas terror, mind a kommunista elnyomás évtizedekre meghatározta azt, hogyan gondolkodjunk, mit mondhatunk hangosan vagy éppen mire emlékezhetünk. Böröcz László a kerület polgármestere hangsúlyozta, hogy éppen ezért vagyunk hálásak, hogy lehetnek közöttünk olyanok, akik megoszthatják velünk nyolcvan évvel ezelőtti történeteiket. A második világháború egyik legrettenetesebb küzdelmére, Budapest ostromának nyolcvanadik évére emlékeztek ma este Budavár Önkormányzatának aulájában.

Bezárult az ostromgyűrű a főváros körül 1944 Karácsonyán, Budapest utcái harctérré változtak. A Budavári Önkormányzat aulájában közös emlékezést tartottak az ostrom nyolcvanadik napján, hogy közösen emlékezzenek az eseményekre és azokra a honfitársainkra, akik a főváros és Budavár ostroma alatt pincékben, búvóhelyeken nélkülözések közepette húzódtak meg az embert próbáló napokban.

Megtelt az önkormányzat aulája Budapest ostromának emléknapján 

„Valahol messze, messze a látható események előtt kezdődik a háború. Az emberek lelkében kezdődik a háború” – kezdte ünnepi beszédét Márai Sándor gondolataival, Böröcz László Budavár polgármestere.

Mint mondta, azokra emlékezünk, akik történelmünk legádázabb ostromának estek áldozatul nyolcvan évvel ezelőtt Budapesten, két diktatórikus hatalom között és a huszadik század pusztító valósága között őrlődve. Tisztelettel adózunk azok előtt is, akik túlélve a legnehezebb vészkorszakot, a munkájukkal, erejükkel, hitükkel segítettek abban, hogy ez a város és Magyarország is megmenekülhessen.

Budavár Önkormányzatának épülete búvóhelyként működött az ostrom idején, így a történelmi események tovább élnek velünk a mindennapokban is.
„Budapest ostroma nemcsak egy katonai hadművelet színtere volt, hanem egy egész nemzet szenvedésének jelképe is. Városunk, utcáink harcmezővé változtak. A lakosság pedig kegyetlen körülmények között próbált túlélni. A nyolcvan évvel ezelőtt elszenvedett veszteségeket szinte lehetetlen felmérni” – emlékezett a polgármester.

Rengeteg ártatlan élet, kötelékek és családok váltak semmissé, közösségeink is szinte helyrehozhatatlan veszteségeket szenvedtek.

„De az ostrom története nemcsak a pusztulást idézi: szól azokról, akik mindent megtettek azért, hogy mentsék egymást, társaikat és az ismeretleneket is. A bátorság és az önfeláldozás, embernek maradni minden körülmények között, ez emlékezésünk egyik legfontosabb feladata és értéke” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a múlt megértése nem csupán történészi feladat, hanem közös felelősség.
Felhívta a figyelmet arra, hogy a diktatúrák fontos eszköze, a felejtés hatalma. Mind a nyilas terror, mind a kommunista elnyomás évtizedekre meghatározta azt, hogyan gondolkodjunk, mit mondatunk hangosan vagy éppen mire emlékezhetünk.

A bátrakra és az önfeláldozókra is emlékezünk 

„Éppen ezért is hálásak vagyunk, hogy lehetnek még közöttünk olyanok, akik megoszthatják velünk nyolcvan évvel ezelőtti történetüket és akik munkájukkal, életükkel részt vettek az újjáépítésben. A mai nap tisztelete nekik szól. Köszönjük, hogy ma is itt vannak közöttünk emlékeiket együtt idézzük fel, mert minden történet számít nekünk Velük, általuk is többek leszünk.”
A polgármester hangsúlyozta, hogy Budavár, Budapest ma békés város, de felelősségünk van abban, hogy az is maradhasson.

A Margit híd az ostrom után Forrás: Fortepan archívum 

Máthé Áron a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke beszédében a második világháború egyik legrettenetesebb csatájának nevezte a nyolcvan évvel ezelőtti ostromot.

„A fegyverek természetesen még nem hallgattak el, hiszen a városból kitört német és kisebb részben magyar erőkre még napokig vadásztak a szovjetek és magában a városban is itt-ott, egy-egy lövés vagy sorozat dördült, amikor részeg vagy fosztogató szovjet katonák meghúzták a ravaszt. Mégis, Budapest ostromának befejeződése egy lidércnyomás végét jelentette.”

„…pusztuljon a szemük fénye, Budapest!”

„A fizikai pusztulás szimbóluma sajnos Budapest lett – folytatta Máthé Áron.

A két totális diktatúra éppen a mi fővárosunkban vívta meg egyik legnagyobb csatáját. Mind kettő megszállóként, ellenségként tartózkodott az országunkban. Hitler így beszélt rólunk, magyarokról: „Tömegeit tekintve a magyarok ugyanolyan lusták, mint az oroszok. Természetüknél fogva a sztyeppék emberei.” Az ostrom előtt bizalmas körben ki is jelentette, a magyarok nem érdemlik meg a kíméletet, így hát „…pusztuljon a szemük fénye, Budapest!” Hitler ugyanis irigykedett a magyar fővárosra. Idézem: „Budapest a legnagyszerűbb, ami csak elképzelhető. Az egész Német Birodalomban nincs hozzá hasonló … Egyébként pedig – történelmi szempontból nézve – megbocsáthatatlan paródia, hogy Attilának és a hunok utódainak legyen a legszebb fővárosa a Nibelungok folyója mentén” – fejtette ki véleményét a magyar fővárosról”- emlékeztetett.
Mint mondta, a másik oldalt nem is kell részletezni: a háborútól, és az ostrom lidércnyomásától megszabadultunk. De ahogyan Márai Sándor frappánsan megfogalmazta: Nem hozhattak szabadságot, mert az nekik sem volt.
„Mindenki tudta, hogy nem a „felszabadítás” céljával érkeztek ide. A feketeöves kommunista Gerő Ernő első beszédében is „megszállást” mondott, s a korabeli dokumentumokban is elsősorban a „megszálló” jelző van.”

A Kitörés napját ünneplők és a betörésre emlékezők

Máthé Áron felhívta a figyelmet arra, hogy két ellentétes nézőpont ünnepel ezen a napon, de vajon mennyire azonosulhatunk bármelyikkel is?
„Egy hangoskodó kisebbség minden évben magára vonja a figyelmet, és a németek nagy kalandjáról beszél, amit kitörésnek neveznek. A másik oldalt nézve pedig talán újdonságként fog hatni, de már nemcsak kitöréstúra van, hanem betörés-túra is, amelyet egy szélsőbaloldali csoport szervez a szovjetek nyomdokait követve. Olyan is akad, aki egy német katonatiszt tiszteletére rendez emlékfutást ebben a február közepi időszakban. Nekünk, magyaroknak mi közünk a mindehhez? Hiszen az egész ostrom nem is annyira velünk, mint inkább rajtunk történt. Nekünk magyaroknak megvannak a magunk hősi halottai, a honvédek, akik vagy a várost védték, vagy pedig a budai önkéntesek kötelékében éppen az ostromot akarták megrövidíteni, hogy legyen már vége a rémálomnak. Megvannak azok a hőseink is, akik az ostrom idején üldözött honfitársainknak nyújtottak segítő kezet, vagy éppen az ellenállásban dolgoztak a nyilas ámokfutókkal szemben.”

Az emlékezők velünk vannak 

Beszédét zárva elmondta, hogy február 12-e, 13-a után az elhurcolások a málenkij robotra ugyan még hetekig folytatódtak, és a budapesti nők is elszenvedték a szovjetek erőszaktételét, de a város élni akart.

A málenkij robotot idéző magyar film, az Örök tél a MáraiKultban lesz látható február 25-én: 

„A budapesti polgárok a két kezükkel kezdték el a romok eltakarítását és az újjáépítést, temették el a halottakat. Fel nem robbant lövedékek, roncsok, civilek és hősi halottak földi maradványai: a második világháború mocskos hagyatéka a mai napig kísért. Itt a Várban is, 70-80 év múlva kezdődött meg a helyreállítás. Ne felejtsük tehát az áldozatokat, és emlékezzünk meg azokról, akik újjáépítették a várost!”

Fotók: Vadnai Szabolcs