A modern értelemben vett hazai katonai történettudomány létrejöttében és a magyar katonai hagyományok, tárgyi emlékek megőrzésében kiemelkedő szerepe volt olysói és héthársi Gabányi János magyar királyi ezredes, címzetes tábornoknak. A neves hadtörténésznek nemcsak a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, illetve a Hadtörténeti Levéltár, de a magyar történettudomány és a katonai szakirodalom is sokat köszönhet.

Gabányi János 1871. július 27-én Szatmárnémetiben látta meg a napvilágot. Édesapja – szintén János – az 1848–49-es forradalom és szabadságharc huszár századosa, illetve ügyvéd és a város főbírája volt.

Miután elvégezte a középiskolát, az ifjabb Gabányi 1893-ban egyéves önkéntesként vonult be a magyar királyi szatmári 12. honvéd gyalogezred kötelékébe. Ez alatt az idő alatt annyira megszerette a hadsereg légkörét, hogy miután sikeresen letette a tartalékos tiszti vizsgát, 1896-ban tényleges állományba vetette magát és tartalékos hadnagyként hivatásos katonai pályára lépett. Ekkor került a magyar királyi kolozsvári 21. honvéd gyalogezred kötelékébe.

1897–98-ban elvégezte a honvéd felsőbb tiszti tanfolyamot, ami után főhadnaggyá léptették elő és segédtisztként osztották be a 75. honvéd gyalogdandár törzséhez.

1900 és 1902 között elvégezte a bécsi császári és királyi Hadiiskolát, ami után vezérkari beosztást kapott a Monarchia közös hadseregében. Egy ideig a XII. hadtest parancsnokságánál, majd 76. honvéd gyalogdandár vezérkari tisztjeként teljesített szolgálatot. 1906-ban századossá lépett elő, és a magyar királyi nagyszebeni 23. honvéd gyalogezredhez vezényelték csapatszolgálatra. Ezt követően a kassai III. honvéd kerületi tisztiiskolában négy évig tanított hadtörténelmet, hadseregszervezést és katonai földrajzot. 1911-ben ismét a vezérkarhoz került, illetve a Honvédelmi Minisztérium 11. osztályán szolgált.

Lángba borul a világ

Az első világháború kitörésekor Gabányi sem bújt az íróasztal fedezéke mögé: 1914. július 26-án a magyar királyi 102. népfelkelő dandár vezérkari tisztjeként vonult a keleti hadszíntérre. A harcok hevében rövid ideig a dandár parancsnoki teendőit is át kellett vennie, és végigharcolta a Kárpátok ellen intézett orosz offenzíva legkeményebb ütközeteit, az Uzsoki-hágótól a Sambor környéki csatákig.

Novemberben visszarendelték a fővárosba, majd a szegedi honvéd kerület vezérkari főnökévé nevezték ki. 1915-ben őrnagyi rendfokozatot kapott, és a pozsonyi honvéd kerület élére helyezték, ám nem maradt sokáig a hátországban. 1917-ben visszakerült a szatmári 12-esekhez, és előbb zászlóalj-, majd helyettes ezredparancsnokként vett részt a csaknem egy hónapig dühöngő tizedik isonzói csatában. Érdemei elismeréséül alezredessé léptették elő, majd a VII. hadtest kiképző csoportjának parancsnokává nevezték ki. Ezt követően az Isonzó-hadseregbeli menetalakulatok szemlélőjének helyettese lett.

Minősítésében így jellemezték a feljebbvalói: „Szilárd jellem, igen jó szellemi képességgel, katonailag igen képzett, szorgalmas, ügybuzgó, a tisztikar vezetésére alkalmas, magatartása kifogástalan, igen illedelmes, előzékeny, jó bajtárs.” Hősiességével többek között kiérdemelte a Vaskorona-rend III. osztályát, a Ferenc József-rend lovagkeresztjét, a III. osztályú Katonai Érdemkeresztet és a Károly Csapatkeresztet.

1918 elején már vezérkari főnöki beosztásban térhetett vissza a pozsonyi kerületi parancsnoksághoz, ahonnan hamarosan ismét a Honvédelmi Minisztériumba, az 1/a. osztályra vezényelték. Itt a háborús katonairodalom, illetve a hadtörténelmi alcsoport ügyeit intézte. Itteni munkája során Aggházy Kamil ezredessel közösen határozta el, hogy a különféle hadtörténeti munkát végző alosztályok és csoportok egyesítéséből, illetve munkájának összehangolásával létrehozza a Monarchián belüli önálló magyar nemzeti identitás szempontjából nélkülözhetetlen, és különböző formában már 50 éve tervezgetett hadtörténeti múzeumot és hadi levéltárat.

Szikla a háborgó tengerben

Az 1918 novemberére beérő szervezésre árnyékot vetett a Károlyi Mihály-féle őszirózsás puccs, a világháborús vereség és az országvesztés ódiuma. A nehézségek ellenére az intézmény – akkor még Magyar Királyi Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum néven – megkezdhette a működését, Gabányi János vezetésével.

A sokat látott parancsnoknak nem volt könnyű dolga: az intézmény elhelyezését nem sikerült egységesíteni, így a gyűjtemény és a munkatársak egy része az Üllői úti Mária Terézia laktanyában, a másik része az Országos Levéltár új, Bécsi kapu téri épületének harmadik és negyedik emeletén – télen fűtetlen termekben – kapott ideiglenes szállást. A másik, leküzdhetetlen akadály a frontokról többnyire rendezetlenül hazaözönlő alakulatok iratainak és relikviáinak végleges elkallódása, megsemmisülése, és – nem utolsó sorban – az ország területének idegen megszállás alá kerülése volt.

1919-ben ezt csak fokozta a proletárdiktatúra kikiáltását követő helyzet: ekkor az intézmény már meglévő anyagát előbb a kommunisták, majd a megszálló román csapatok dézsmálták meg. Az, hogy ebből bármi is megmaradhatott, kizárólag Gabányi erélyén és tapintatán múlt. Emellett állandó volt az intézmény forráshiánya, de elmaradt a legfelsőbb katonai vezetés erkölcsi és szakmai támogatása is, ami legalább annyira fontos volt, mint az anyagiak.

Gabányit a zűrzavaros időkben a nemzeti felkelést tervező tisztek többször is felkérték, hogy álljon a szervezkedő ellenforradalom élére, ám a népköztársasági, majd a vörös detektívek olyan szoros megfigyelés alatt tartották, hogy kénytelen volt tétlenül szemlélni az eseményeket. A románok kivonulását követően viszont azonnal nekilátott a különböző tárgyi emlékek és iratforrások rendezésének és összegyűjtésének.

(Folytatjuk)

(A cikk megjelent a Várnegyed 2024/6. számában, szerző: Tari Tamás)