Békeidőben és a második világháborús pusztítás közepette is a könyveket bújta Márai Sándor. Az író szerint olvasás nélkül lehetetlenség írni és olvasóként a költők, regényírók gondolatait újraírandó információknak tekintette. Mikor és kiket olvasott, kik voltak a kedvencei, s kik lapultak a San Diegó-i hajósládájában? 

Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Így jellemezte az olvasás fontosságát Füves könyv című munkájában Márai Sándor. Az író szerint az olvasás az egyik legelemibb emberi élvezet. „Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas” – összegezte ezzel kapcsolatos ars poeticáját Márai.

– Az író és az olvasó Márai összefonódik, az egyik kiegészíti a másikat, így válik teljessé – jegyezte meg egyszer. Ahogy szövegeit írta, közben mindig olvasott; ahogy olvasott, közben mindig jegyzetelt. Így fejlődött benne párhuzamosan az írói és olvasói én: egyszerre volt olvasóként a legközvetlenebb kritikusa saját korának, és íróként mindig hatott rá az, amit korábban olvasott – amiben benne volt újságírói vénája is.

Az olvasást emberi alapvetésnek, egyúttal menekvésnek is tekintette. A második világháború alatt éjjelente éppúgy a könyveket – például Shakespeare vagy Racine műveit – bújta, mint békeidőben. Egy 1943-1944 fordulóján írt naplófeljegyzésében megjegyezte, nyugodtan lapozta Racine Phaedra című tragédiáját, s csak akkor nézett fel, amikor megszólalt a légiriadó: „Felnéz a könyvből, hallgatózik, vagy elpusztul vagy nem… Majd továbblapoz a könyvben.” Egy 1944-es naplóbejegyzésében pedig úgy vallott: „Éjjel Shakespeare szonettjeit olvasom. Mennyivel több ez, mint egy világháború! S e szonettek túl is éltek egynéhány világháborút”.

Goethe, a legnagyobb klasszikus

Shakespeare és Racine mellett sok klasszikust tisztelt vagy épp félt. Különös viszony fűzte Dosztojevszkijhez. „Úgy meggyötör, mintha elmebajossal zárkóztam volna közös szobába – elmebajossal, akit talán szentté avatnak egyszer (…) Az ellenállás, melyet stílusával szemben érzek, úgy olvad el a mű lobogó, magas hőfokában, mint a kazán parazsában az ólom” – tartotta az orosz íróról, akinek olykor zavaros, ám nagy erejű prózáját megdöbbentő, „több mint irodalomként” jellemezte. Olvasás közben ő is úgy érezte magát, mint aki egy eszelős íróval veszekszik – olyasvalakivel, aki „az egész világot megrázta”. Egy másik bejegyzésében azt is sugallta, hogy az az érzése, mintha Dosztojevszkij embert is ölt volna, tébolyult regényei pedig sebekként éktelenkednek a világtörténelemben. „Dosztojevszkij számomra örökké a félelmes és nagyszerű ellenfél marad: az ázsiai zseni, akitől én, az európai, joggal féltem bőrömet”.

Márai számára Goethe volt a nagy előd. A szász származású német író európai emberként is példakép volt neki. Felkérték, hogy a rádióban beszéljen kedvenc írójáról. „Spontán felelem, hogy Goethéről akarok beszélni… [Ő] az egyetlen a világirodalomban, aki biztosan tudta, hogy ami egyszer formát kapott a világban, nem pusztul el, hanem elevenen fejlődik tovább”. Márai szerint Goethe irodalma örök értéket hordoz. Úgy vélte, a nagy művek nem múlnak el, hanem szellemi értelemben tovább élnek. Sokszor olvasta Goethe életművét és naplóját, szinte mindig magával vitte, és utolsó naplóbejegyzéseiben is újra elővette feljegyzéseit.

Arany, a fáklya

Kortársai közül Thomas Mannt kedvelte talán a leginkább – s korántsem azért, mert személyes barátság fűzte hozzá és mert a kezét szorongatta a Hatvany villa előtt készült közös fotójukon. Mindig elismerően írt német kollégája prózájáról, szellemi barátként tekintett rá. Kettejük párhuzamát mutatja, hogy sokan emberiességben, civilizációs értékekben szívesen hasonlították őket egymáshoz.

Válság és kétség idején gyakran úgy érezte, Goethe mellett Arany János „fogja a kezét” erőt adva neki. „Arisztophanész: »A madarak« Arany János fordításában nemcsak gyönyörű, hanem hűséges és tökéletes is: az olvasmány, éppen ezért, fáraszt” – írta naplójában. Majd a háború vége felé haladva egy másik helyen megjegyezte: „Lehet, hogy krumpli és tüzelő nem lesz e télen, de Goethe, Shakespeare és Arany János lesz”. Kötődése Aranyhoz az utolsó pillanatig megmaradt, 1982 és 1989 között írt naplójában ő volt talán az egyik legtöbbet idézett irodalmi óriása.

A magyar irodalmi életben a polgári hagyományhoz ragaszkodó Krúdy Gyula állt hozzá talán a legközelebb, sokat merített belőle. „Az élet, a szellem, a költészet régi ízei élnek a prózájában, oly égető és nemes tűzzel (…) Krúdy könyve, a »Szindbád ifjúsága« a világirodalom egyik legtisztább remekműve” – jegyezte meg. A tőle egy kőhajításra lakó, 1936-os halála után a Pesti Hírlapban őt váltó Kosztolányi Dezsőre a magyar nyelv formálójaként tekintett, különösen kisprózáiban. Az ugyancsak az I. kerületben lakó Babits Mihályt lírai zseninek tartotta, prózáját viszont kísérletinek. A dualizmus nagyjai közül Móriczot erősen kritizálta, mondván a realista ábrázolás mögött mérhetetlen naivitás bújkált. Jókait ugyanakkor csodálta, Victor Hugónál is jobbnak tartotta a regényeit.

Keserédes emigráció

Az 1948-ban kezdődő kényszerű száműzetésében saját könyvgyűjteménye volt egyik legféltettebb kincse. Még San Diegóban is régi köteteit vette elő a hajóládájából, ami jól mutatja: Márai számára mindig a könyvek jelentették a táptalajt és stabilitást adtak számára. Az emigrációban is folyton olvasott: az amerikai és európai kiadványok mellett a lehetőségekhez mérten magyar kiadásokat is rendelt. Még a hatvanas években is szokása volt hazaküldeni magyar olvasmányokat családjának.

Ugyanakkor maga is szomorúan jegyezte fel, hogy a hidegháború és az amerikai-szovjet blokk közé leereszkedő vasfüggöny miatt nem mindig jutott hozzá minden hazai műhöz. Kesernyés önvallomása szerint bár sokat olvasott az emigrációban, „mégsem azt, amit szeretett volna”. Így szellemi értelemben „rosszul tápláltnak” érezte magát.

Ez a cikk a Várnegyed 2025/11. számában jelent meg.