Eredetileg bútortervező szeretett volna lenni, de mivel édesapja kárpitos volt és egy betegség után kellett neki a segítség, szakmai útja inasként az Attila úti kárpitosműhelybe vezetett. Itt látogattuk meg Fogarassy Gábort, aki fordulatos életútja mellett a kárpitos szakma múltjáról és jelenéről is mesélt.

Akis, utcáról nyíló műhely 1949-től folyamatosan nyitva volt tavaly decemberig, amikor egy súlyos, több műtétet is igénylő betegség leverte a lábáról. A majd 80 éves kárpitosmester most még lábadozik, de felépülése után folytatja mesterségét.
A segédeszközök, szerszámok és felújításra váró bútorok között szinte tapintható a történelem. A falakon régi fényképek és oklevelek mind arra utalnak, hogy a vállalkozás nem tegnap indult. Kezdetben tanácsi bérlemény volt, amit a rendszerváltás után nem sokkal megvásárolt. Fogarassy Gábor 1964-ben fejezte be a szakmai tanulmányait, hogy aztán 18 évig egészen más dolgokkal foglalkozzon. A ’60-as években – a korszellemnek megfelelően – beatzenész volt, amatőr zenekarokban basszusgitározott. Később geodéta, majd a ’70-es évek közepétől a fi lmgyárban helyezkedett el. A családban producer és vágó is volt, így adva volt a lehetőség. Évekig zaj- és zörejszinkronokat készített, sőt amatőr fi lmekben színészeket is szinkronizált. (Korábbi munkáiért négy éve Balázs Béla díjra is jelölték, végül nem ő kapta meg.) Az alacsony fi zetés és a viszonylag sok szabadidő miatt azonban be-besegített édesapja kárpitos műhelyébe. Egyre többet dolgoztak együtt, végül ottragadt. Az apa 1985-ben bekövetkezett halála után természetes volt, hogy teljes hatáskörrel vitte tovább az üzletet.

Abban az időben csak az I. kerületben 8-10 kárpitosműhely működött, és mindenkinek volt munkája. A szocializmus éveiben a kisipari munkát bizonyos szakterületeken és létszámkorláttal engedték, de a tevékenység elég szabályozatlan volt. Így történhetett, hogy Gábor édesapja műhelyében jöttek össze a kárpitosok, hogy egyeztessék árszabásukat. Ma ezt kartellezésnek hívnánk, de akkor nem az árak felverése volt a cél, csupán abban segített, hogy mindenkinek legyen kellő mennyiségű megbízása.
S, hogy kinek fontos a műbútorok megfelelő állapota? Gábor tapasztalata alapján az idősebb korosztálynak és tehetősebbeknek, illetve azoknak, akik érzelmileg kötődnek egy-egy régi családi bútordarabhoz.

Ezt igazolja a műhelyasztalon álló faragott, karfás fotel is, amelyben a rugók, a tömés és a kárpit is új. „Nagyon sok kézi munka volt benne” – jegyzi meg, a tömőanyag például nem szivacs, hanem afrik, azaz a pálmafa leveleinek rostja. Kérdésünkre azt is hozzáteszi, hogy ennél a bútornál bőven 100 ezer forint feletti az anyag- és munkadíj, és majdnem egy héten át volt vele munka. A felhasznált anyagok viszont annyira drágák, hogy nincs belőlük raktáron, így azok beszerzése tovább növeli elkészültének idejét.

Az olcsó bútok térnyerése után
A rendszerváltással bejöttek az országba a nagy bútoráruházláncok, ami jelentős hatással volt a kárpitos
szakmára. Gábor úgy látja, az olcsó, néhány évtizedre optimalizált tartósságú elkopó bútorokat nagyon ritkán csináltatják meg, mert a munkadíjnál szinte olcsóbb, ha egy újat vesznek; másrészt az ilyen bútorokat a statikája és anyaghasználata miatt nem is szívesen vállalja el. Pedig látogatásunkkor épp egy ilyen, műbőr bevonatú széken dolgozott. Hogy akkor miért tett ez esetben kivételt? – erre
a válasz egyszerű: „mert ez a két szék az enyém. Hat darab van belőle, a többi már elkészült”. Bőrrel sem dolgozik, mivel nincs a hozzá szükséges speciális varrógépe, az autókárpitozás pedig véleménye szerint egy teljesen más szakma. Tudja viszont, hogy ezeket a megrendelőket kihez lehet irányítani, tehát a szakemberek közötti informális hálózat a mai napig működik.
A technológia és az anyagok a tanulóévei óta alig változtak, a műhelyben számos munkaeszközt
még az édesapja is használta. A fejlődés legjelentősebb szimbóluma a kompresszoros szegezőpisztoly, ami gyorsabbá teszi a kárpitozást. A régi, klasszikus darabokat azonban még most is szögelni kell. A régi bútorok szétbontásából közel 50 év tapasztalattal a háta mögött is tud tanulni. Újra és újra kiderül, hogy egyes munkafolyamatokat, bizonyos varrásokat lehet egyszerűbben vagy tartósabban is csinálni.
Az apró műhely nem teszi lehetővé, hogy alkalmazottakat fogadjon, de úgy érzi, esetében nincs
is már a nagyobb vállalkozásokra jellemző növekedési kényszer. Egyetlen, kivételes esetként
tartja számon, amikor egy fi atal lány gyakorlatilag az utcáról belépve érkezett, érdeklődve a szakma iránt. Aztán a kárpitos iskolát is elvégezte, és három évig utána együtt is dolgoztak. Végül saját műhelyt nyitott a II. kerületben. Gábor azt mondja, nem szokott gondolkodni azon, hogy kinek adhatná át a műhelyt. Már régóta nyugdíjas, de felépülése után addig dolgozik, amíg bírja.