A modern emberre olyannyira jellemző unalom Márai Sándor műveiben nem csupán lélektani állapot, hanem komoly erkölcsi veszélyforrás. Szerinte a polgári lét kényelme és kiszámíthatósága harctér a lélek számára. Mint írja, katonának lenni az ütközetben veszélyes feladat, de nem kevésbé veszélyes polgárnak lenni az élet totális, függőleges támadásainak korszakában.

Az unalom elleni legfontosabb fegyvernek Márai Sándor a belső önfegyelmet és a valódi szükségletek felismerését tartotta. A Füves könyvben megfogalmazza, hogy tudatosan kell különbséget tenni valós és pótcselekvésből fakadó vágyaink közt: „Tudni, mikor akarsz te igazán valamit… és mikor vagy falánkságból, hiúságból, unalomból éhes”. Azaz nem szabad engedni, hogy unalomból elkövetett habzsolás vagy hiúságból fakadó kíváncsiság vezéreljen bennünket, hanem életünket „a tested valóságos igényei és jellemed mértéke szerint” kell élni. Ez a gondolatmenet ma is arra figyelmeztet: amikor a végtelennek tűnő lehetőségek tárháza szippant be minket, érdemes megkérdezni magunktól – tényleg az éhség-e az oka, vagy csak az unalmat akarjuk elűzni?

Márai különösen elítéli a felesleges fecsegést, ami szerinte az unalom megtűrt kísérője. „A fecsegés kényszere a legtöbb ember számára egyértelmű az élet törvényével; fecsegnek, amíg élnek… nem gondolkoznak, hanem fecsegnek, tehát úgy érzik, vannak”. Az ilyen ember csupán társalog, de nem töpreng; „aki fecseg,
nem gondolkozik”, hiszen a valódi gondolkodó inkább hallgat, és csak akkor szólal meg, amikor már muszáj. Ezzel a szemlélettel Márai az unalomból űzött üres szófosást szembeállítja a csendes elmélyüléssel: csak a hallgatásban rejtőzik az igazi önvizsgálat, a lényegről való elmélkedés esélye.

Munka mint küzdelem

Hiába a sokszor talán negatívan emlegetett kávéházi hangulat, Márai szerint még a zajos társaság sem biztos, hogy unalmas. A Füves könyvben az itteni közönséget a világ csodáival teszi egyenértékűvé: „Egy népes kávéház is van olyan érdekes, mint az Atlanti-óceán, vagy a Szahara, vagy a Kárpátok fenyőerdői. Igen, egyetlen ember… érdekesebb, mint a Mont Blanc”. Ezzel arra mutat rá, hogy az ember végső soron mindig saját társaságának mélységeiért lelkesedik. Noha egy kávéházi csevej sokszor fecsegésnek tűnhet, az ott folytatott diskurzusok az emberi sorsok és az egyéniség olyan mélységét és végtelenségét nyitják meg, hogy felülírják
az egykedvűséget. Az önfegyelemhez Márai a munkát társítja, mint a lét számára tartós értéket. Úgy gondolta, a háború poklából is csak az egészséges cselekvés menti meg a lelket.

„Mi hát a tiéd, mi az, amit nem vehetnek el tőled az istenek? Csak a munka. Az a munka, mely nem vár jutalmat, sem babért, sem utókort… Csak a fáradtság tiéd, a verejték, az áldozat”. Ez a gondolat ma is érvényes: amit teszünk, az ráfordított erő marad, de a mértéktelenség múlandóvá válik. Márai szerint az unalom elleni valódi fegyver a precíz napirend – aki lelkileg aktív és alkot, annak nincs ideje sínylődni.

Élvezetek és káros pótszerek

Az unalom kísértései közül Márai kiemelten beszélt a túlzott alkoholfogyasztásról és dohányzásról. A mértékletességet hirdette: „szeszes italt… ha már iszol, csak este, csak étkezés után, csak tiszta bort, soha máskor és semmi mást”.

A dohányzást mint unaloműző foglalatosságot ugyancsak élesen bírálta. „A nikotint… az ördög találta fel az unalom ellen, s az ember nem tehet semmit ellene, amíg unalom van a földön. Erős érméreg ez, s butít is”. Tehát szerinte a kávé mellett szállingózó füst nem oldja a belső ürességet, legfeljebb csak átmenetileg szépíti meg a valóságot. A nemes élvezetek üressége és az olyan méreg, mint a nikotin mind azt igazolják, hogy az unalom az végső soron erkölcsi probléma: az ember ilyenkor nem a valódi értékek felé fordul, hanem mesterséges illúziókat keres.

Kiüresedés és magány

A Gyertyák csonkig égnek című regényben Márai a kiüresedett polgári környezetet festi meg. A táj és épületek mind halott emlékeket őriznek. „A kastély a csöndet is magába zárta, mint egy vallásos foglyot… Az emlékeket is magába zárta, a halottak emlékeit, melyek úgy lappangtak a szobák odvas rejtekében…”. Egy ilyen légkörben a szereplők reményei elenyésznek, és a külvilág csak a kiüresedés árnyait hozza vissza. Márai később emigránsként átélte, hogy a kivándorlás még jobban
koncentrálja a magányt – a polgári világ eszméi végül elszakadnak, csak a lét „semmi”-je marad.

Az unalom mint erkölcsi bukás gondolata több irányból jelenik meg életművében. Nem romantizálja a hétköznapi monotóniát, hanem a lelki kóma veszélyére figyelmeztet. Szerinte a polgári létben élő ember feladata, hogy élete tartalmas maradjon – dolgozzon, alkosson, gondolkodjon –, így az önfegyelem és a tenni akarás megtartja a lélek egészségét. Ha azonban valaki csak a mulattatásokat hajszolja, könnyen „erkölcstelen és életellenes” apátiába süllyedhet. Az író üzenete ma is aktuális: az unalom elűzésére nem az internet végtelenje vagy a felületes fecsegés a megoldás, hanem a munka, a valódi élmény és az emberi kapcsolatok. Ahogy ő maga mondta, a legnagyobb kincsünk mindig „csak a munka” és az általa végzett cselekedet, mert minden más hamar tovaszáll.

Címlapfotó: Kávéházi hangulat, 1937 (Forrás: Fortepan/Sík Endre)

A cikk a Várnegyed 2026/1. számában jelent meg!