A sportnak annyi köze az egészséghez, mint a szerelemnek a házassághoz, vagy a színdarabírásnak az irodalomhoz; szóval, eltekintve a szórványos kivételektől, semmi. Így írt Márai Sándor a Müsoron kívül című, 1932. október 25-én megjelent cikkében az Ujság hasábjain. Lényegre törőbben nem is lehetne összefoglalni, hogy az író milyen viszonyban volt a sporttal. Talán az ambivalens a legjobb szó rá. Azt ugyanakkor az írásai mélyére barangolva semmiképp sem mondhatjuk, hogy Márai utálta volna a sportokat. A tömeghatást, a tömegigények kielégítését, a rekordok hajszolását, azt nem szerette – ahogy azt Mészáros Tibor irodalomtörténész, Márai-kutató a témában rendezett esten is megjegyezte.

Egy szenvedélyes, művelt és kritikus író hangján szól Márai Sándor Sport és egészség alcímet viselő 1932-es publicisztikája, aki nem a sport létezését, hanem társadalmi szerepét és szellemi dominanciáját veti el. Ez az írás az életmű egy talán kevéssé ismert, de markáns szelete, amely a sport és a modernitás viszonyát nem az egészség vagy a teljesítmény felől, hanem a szellem és az erkölcs szempontjából értelmezi újra. Márai írása olyasmiket pedzegetett, amik ma is vita tárgyát képezik – például, hogy a profi versenysport egészséges-e. Ha azt írjuk – amit jópár profi sportoló is elmondott már –, hogy bizony nem, akkor sokan leszedik rólunk a keresztvizet. Ahogy Márairól is tették.

Ennél lényegesen nagyobb port kavart ugyancsak az Ujság hasábjain 1928. május 20-án megjelent Pesti futball című cikke. Az írásból egyértelműen kiviláglott, hogy Márai – a kortárs József Attilával ellentétben – finoman szólva is rühelli a focit. „Budapesten még ma is van minden vasárnap negyvenezer embernek legkevesebb négy pengője ahhoz, az utazási költségeket nem is számítva, hogy megnézze a Konrádot vagy a Thurayt (sic!). (…) Az az érzésem, hogy igazságosan talán ötven fillért ér az egész, nem sokkal többet. Én már nem emlékszem, hogy a spártai Stadionban, vagy a római Colosseumban mennyi volt egy tribünjegy ára, de semmiesetre sem volt négy pengő” – írta többek között saját bevallása szerint élete első futball-élményéről az író.

A cikk komoly viharokat kavart, s közösségi médiás kommentfalak hiányában dühös levelek sokasága érkezett a szerkesztőségbe. Egy, a Sporthírlapban néhány nappal később megjelenő válaszcikkben egy Ks monogramú illető azt írta: „Csak abban az egyben tudok igazat adni Márainak, hogy a futball üzlet, de hozzáteszem, hogy Márai Sándor a futball legügyesebb üzletembere. Az a negyvenezer ember, akit ő a mérkőzésen látott, mind „pali” volt, aki erre az üzletre ráfizetett. Márai Sándor azonban ezen az üzleten keresett. Vett egy belépőjegyet négy pengőért és írt egy cikket, amelynek a honoráriuma kitesz legalább kétszáz pengőt. Mert ugyebár (…) miről lett volna egy írónak könnyebb cikket írni, mint olyasmiről, amihez abszolúte semmit, de semmit nem ért. A futballban a legjobb üzletet azon a bizonyos mérkőzésen tehát kétségtelenül Márai Sándor csinálta.”

Tenisz és úszás 40 felett

A fociról később sem volt jó véleménnyel. Már 1948-as emigrációját követően Nápolyban – miután a fiával megnéztek egy mérkőzést – így írt a naplójába labdarúgásról: „átmenet a kocsmai verekedés és a pubertásos futási inger között”. Ennek ellenére nem lehet azt mondani, hogy Márai be lett volna oltva a sportok ellen. Az 1943-ban megjelent Füves könyv fontos forrásnak számít ebből a szempontból. „Én például – igaz, hogy már felnőtt férfi koromban – nagy kedvet kaptam az úszáshoz és teniszezéshez. Különösen a teniszt szerettem meg, mikor elmúltam negyvenéves; ez az egyetlen humanista sport. (…) S úszni, milyen jó volt, különösen a tengerben! Sokáig úszni, a süket, tömör vízben, mintha az ember hazatérne a létezés ősi elemei közé!” – írja, igaz, okfejtését úgy folytatta: „De úgy észleltem, ezek a testgyakorlások elvonnak munkámtól. Testemnek kellemesek, de nem tesznek jót lelkemnek. S ami munkámnak és lelkemnek nem jó, az végül nem használ testemnek sem. Ezért csökkentettem e kedvteléseket; s mindebben volt sok hiúság is; fiatalnak, egészségesnek maradni!” De vajon volt-e mozgásforma, amit Márai szeretett? „Talán a séta egyetlen válfaja a testedzésnek, melyet megengedhetünk magunknak; mint a rabok, akik napjában egy órát köröznek a börtönudvaron. A munka a legnagyobb rabság” – olvashatjuk ugyancsak a Füves könyvben.

Időskori naplójában, 1976-ban a vitorlázás mint metaforikus sport jelenik meg: „A vitorlás jachtot úgy kell betörni, mint egy versenylovat. A kormányos egyedül van a kis jacht fedélzetén… Ugyanakkor szembeszáll a végzettel, az óceánnal és a légáramlattal. Mindez még »sport«. A többi már csak mutatvány és nemzeti kábítószer.”

Epikus-cinikus éllel 

Amit talán Márai szemére lehet vetni, hogy túlzott magabiztossággal mondott véleményt olyasmikről, aminek igazi mélységeit legfeljebb csak próbálta megérteni. Sok esetben a humorért nyúlt. Sportolói amolyan karikatúraszerű mesehősök, legyen szó bokszolóról, sztárbringásról a Tour de France-on vagy épp az Atlanti-óceánt gépével először átrepülő amerikai Charles Lindberghről.

Márai azonban még ha ironizált is, tisztelettel beszélt az elhivatott sportolókról, így a legendás finn futóklasszis, Paavo Nurmiról vagy Alekszandr Aljechin orosz sakkvilágbajnokról. Úgy festette le őket, mint akikben nemcsak fizikai edzettség, hanem belső jellem is lakozik. Márai sportról írt gondolatait epikus, ironikus vagy cinikus éllel átitatott frázisok tarkítják többnyire aforizmaszerű tömörség mellett. Egyik pillanatban líraian fest, mint amikor a „létezés ősi elemei közé” térő úszást emlegeti; máskor tömören lepattan a tárgyról („ötven fillér”). Stílusa mindig személyes és gondolkodó: nem általánosságokban, hanem konkrét élményekből kiindulva alkot képeket. Szövegei nemcsak arról szólnak, mit ír a sportról, hanem arról is, hogyan – szűkszavúan, ironikusan, gyakran a lélek szabadságát és emberi méltóságot helyezve előtérbe.

A cikk a Várnegyed 2026/9. számában jelent meg!