Márai Sándor nem volt színpadi író, a színházat ingoványos talajnak tartotta, mégis számos darabját vitték színre. Kortársaitól eltérően rajongott az intim, lélektani drámákért, és ezt a szerkesztési elvet saját műveiben is követte. Nem a klasszikus drámaírás szabályai mentén alkotott, hanem inkább regény- és naplóírói stílusában közelítette meg a színdarabokat. Naplójában bírálta az ipari sikert és a közönség manipulálhatóságát.

Nem szeretem a színházat és nem is érdekel túlságosan. (…) a színpad nem tűri a lenge szavakat. Minden mondat előbbre kell, hogy vigye a dolgokat. (…) a szándékolt hatás a másodlagosság megnyilvánulási formája a művészetben. Acsády Károly újságíró szerint így nyilatkozott Márai Sándor saját kamaradarabja, a
Kaland háromszázadik jubileumi előadását követően. Márainak a Film, színház, irodalom hasábjain 1941 végén megjelent megjegyzései már csak azért is hatnak furcsán, mert a Kaland kifejezetten sikeres előadásnak számított a maga korában.

Márai mégis ingoványos talajnak tartotta a színházat. Talán azért is, mert másik két drámáját már kevésbé fogadta lelkesedés. Az 1942-ben írt hazafi as történelmi darabját, A kassai polgárokat a háborús cenzúra és a nemzetközi helyzet miatt csak hosszú huzavona után vitték színre. A Varázs című művét 1945 elején a Vígszínház mutatta be Ajtay Andor, Tolnay Klári és Benkő Gyula főszereplésével, de a korabeli viszonyok és a darab nehézkes előadása miatt ez a bemutató is viszonylag rövid életűnek bizonyult, mindössze 38 előadást ért meg.

Súlyos önkritika

Így nem csoda, hogy a második világháborút követően 1948-ban debütáló Viadal című drámája kapcsán azt írta: „Sötét és aljas mesterség a színdarabírás. Feszítővas kell hozzá, tolvajlámpa. Az író helyesen cselekszik, ha munka közben bekormozza arcát, hogy fel ne ismerjék”. Márai annyira önkritikus volt e művével kapcsolatban, hogy maga jegyezte fel róla: „a darab rossz; nem rossz részleteiben… mégis rossz”. Az 1942-es A gyertyák csonkig égnek című regényének színpadi változata később és először külföldön lett közkedvelt. Számos publicisztikájában és naplóbejegyzésében is kritikusan, olykor pejoratívan írt a színházról. Több helyütt idézte például Louis Jouvet feljegyzéseit, megjegyezve, hogy „csak a költő van, aki drámai formában mondja el látomását. Minden más mesterséges feltétel, iparszerű kondíció”. Ezzel szemben a valódi, spontán költészetet kevésbé tartotta azonosnak a színházzal. Naplójában többször is bírálta az „ipari” sikert és a közönség manipulálhatóságát.

Márai nem kifejezetten nézőként, hanem alkotóként viszonyult a színházhoz – és a kamaradráma formát különösen fontosnak tartotta. Fried István irodalomtörténész szerint „Márai szívesebben írt »kamaradarabokat«, rövid idő alatt, szűk térben játszódó, elsősorban gondolati téren konfliktusos [darabokat]. Válás Budán, Vendégjáték Bolzanóban, A gyertyák csonkig égnek és a Sirály…” Márai rajongott az intim, lélektani drámákért, és ezt a szerkesztési elvet a saját műveiben is követte. Drámái eltértek a kortársakéitól. Jellemző például, miként azt az egyfelvonásos Kalandban is látjuk, hogy a cselekmény egyszerű keretet ad egy szenvedélyes szerelmi és hivatástörténetnek, a fókusz pedig a szereplők belső átalakulásán van.

Sok dikció, kevés akció

Stílusában Márai hajlamos volt statikus, inkább az epikához hasonlító szerkezetekre. Műveiben gyakori a tág párbeszéd, kevés a valódi cselekmény, miközben nagy teret kapnak a filozofikus kérdések. Miként azt a Viadalról megjegyzi: a darab utolsó jelenetét háromszor írta át, próbálván „itt drámává emelni” az addig felépített helyzetet. Márai nem a klasszikus drámaírás szabályait követte, hanem inkább regény- és naplóírói stílusában közelítette meg a színdarabokat.

A „nincs változás, nincs cselekvés” dramaturgiája látszólag Csehovval vagy Beckett-tel rokonítja Márai darabjait, aki egyébként mindkét szerzőt kedvelte. Csehovról, annak „cselekményellenességéről” elismerően írt esszékötetében, az Ihlet és nemzedékben. Samuel Beckett Godot-jára pedig több helyütt is pozitív értelemben hivatkozik. Ám igen nagy a különbség Márai és a két másik író színdarabjai között. A két világirodalmi szerzőtárs drámáiban a dramaturgia látszólagos mozdulatlansága ellenére mikro-cselekvések tömege építi fel a cselekményt, és ezek a tett-mozzanatok a viszonyok mikroszkopikus változásait is magukkal hozzák. (…) Márai színdarabjaiból azonban ez a fajta dramaturgiai feszültség, illetve tét hiányzik – olvassuk P. Müller Péter színháztörténész témában írt tanulmányában.

Ötven év kihagyás

Miután távozott az országból, leszögezte, amíg Magyarországon szovjet megszálló csapatok állomásoznak és nincs demokratikus választás, addig nem járul hozzá művei kiadásához vagy előadásához. Ezért drámái nagy részét csak közvetetten, hosszú évtizedek múlva ismerte meg a közönség, miközben Márai sajnos nem élte meg a szovjet erők kivonulását szeretett hazájából.

Ahogy P. Müller Péter is rávilágított: „Márai halála után népszerűsége robbanásszerűen nőtt: műveit sorra fordítják és színpadra állítják. Ő maga azonban nem tudott írni a későbbi bemutatókról. Munkássága végén úgy vélte, hogy ha drámát ír, szigorú kritikával kell viszonyulnia hozzá, mert »ha a közönség is úgy unja majd [a Viadalt], mint ahogy én unom írás közben – […] akkor az előadás kissé egyhangú lesz«.”

A cikk a Várnegyed 2026/10. számában jelent meg!