Márai Sándor életében a zene kiemelkedő jelentőséggel bírt. Naplóiban, esszéiben rendszeresen felbukkannak zeneszerzők – Mozart, Beethoven, Schubert vagy Bartók –, és gyakran írt arról, hogy a zene miként gazdagítja a lelket, s hogy nyújthat menedéket a magaskultúra utolsó bástyájaként. Írásaiban egyebek közt azt állította, Beethoven mellett érdekes módon az osztrák Mozart örökítette tovább a német szellemiséget, mondván, kettejüknél időtlen és kozmikus a németség.

A zene nyelve nem egyszerűen szórakozás, hanem a lélek mélyéhez szól – vallotta Márai Sándor. Írásaiban többször hangsúlyozta, hogy nem a test, hanem az alkotás a lényeges: „Csak a mű számít, a lélek, mely teljes összhanggal és hűséges erővel, végső szenvedéllyel tudott szólani az emberekhez”. E megállapítást Mozart halálának 150. évfordulóján, 1941-ben született esszéjében olvashatjuk, ahol Márai azt is kiemelte, a zeneszerző maga is tudta, szellemi hagyatéka nemzedékekben él tovább, még ha ő maga már nem is várhatja meg hatásának teljességét.

Mozartról azt is írta, hogy az ő idejében Bécs és a német udvarok a zene otthonainak számítottak: „Talán soha nem élt korszak olyan közel a zenéhez, mint a németség Mozart idejében… E korszak emberei számára a zene életük természetes kifejezése, s e dallamos társalgás első szóvivője, természetes tolmácsa Mozart.” Márai számára a zene emelkedett világában egyetemes igazságok szólalnak meg. Muzsika című, 1938 elején megjelent cikkében például úgy képzeli el, hogy a zene egyszerre „bódulat és vijjogó ébrenlét, feledkezés és tiltakozás” – tiltakozás egy gépies, lélektelen civilizáció élvezetei ellen. Merész gondolatban felvázolja, miként bújik a tömeg a zene világába a politika elől, hiszen a zene „emberfölötti, életfölötti, köznapi szókincs fölötti nyelvén” képes kifejezni azokat a vágyakat és indulatokat, amelyeket szavakkal már alig lehet közölni.

Bach, a meghatározó

Márai többször nevezte meg azt a zenét, ami a legmélyebben hatott rá. Interjúkban és írásokban Bachot említi, mint meghatározó hatást, a német barokk zeneszerző gyakran az egyik legfontosabb zenei élményként jelenik meg nála. Az író igen sok zeneszerzőt ismert, hallgatott, akik műveiben is megjelennek. Irodalmi kontextusban – például A gyertyák csonkig égnek és a Naplók elemzéseiben – használja Chopin muzsikáját hangulat- és karakterjelzésre; és több helyen a nosztalgiához, az elégiához köti őket. A naplókban Schubert-dalok, impromptuk, dalmotívumok is fel-feltűnnek. Márai többször utal rádió- vagy lemezhallgatás közben felcsendülő Schubert-muzsikára, akit mint „európai” érzelmi pólust mutat be.

A francia vonal, zenei hangulat is megjelent az író szövegeiben, Debussy-t például többször is említette, mivel sokszor idézett francia kultúrélményeket. A XX. század szerzőihez ugyanakkor változóan viszonyult: néhány modern művet – például Sztravinszkij – sikerült „megértenie”, másokat azonban idegennek, nehezen átfordíthatónak érzett, eme ambivalenciáit a naplóiban és publicisztikáiban érzékeltette.

Bartók kiemelkedő, de idegen

Családjának zenei kötődése és ehhez kapcsolódó világa is adott volt: felesége, Matzner Ilona (Lola) zongoratanár volt, Bartók- és Kodály-tanítványnak nevezi magát, így Márai személyes mikrokörnyezetében a magyar zene is jelen volt.

Emigrációban írt naplóiban többször feljegyezte, hogyan hallgatott különböző lemezeket. Az egyik alkalommal például egy felvételsorozatról írt, amelyen Bartók, Berg, Gershwin, Prokofjev, Schönberg, Sztravinszkij és mások művei hallhatók. Érdekes módon Márai a szovjet és modern zeneszerzők közül csak Sztravinszkijt „értette igazán”, a többi művet pedig úgy hallgatta, „mintha valaki idegen nyelven, melyet nem értek, verset szavalna”, hozzátéve, hogy ez alól „Bartók sem kivétel”. E szubjektív viszony jól mutatta, hogy a XX. századi avantgárdot „külföldinek” érezte, még ha tiszteletben is tartotta annak jelentőségét.

Márait utolsó éveiben különösen foglalkoztatta Bartók emléke és zenéje. Az 1945-ben amerikai emigrációban elhunyt magyar zeneszerzőről írt esszéjében – amely Márai talán legértékesebb, még ma is vitatott zenei írása – Bartók muzsikáját nem a megnyugtatás, hanem a felfedezés és leleplezés eszközének nevezte. Az ugyancsak amerikai emigrációba kényszerülő író hasonló gondolatait a naplóiból is kiolvashatjuk: ahogy feljegyzéseiben megjegyezte, Bartók művei „idegen nyelvként” maradtak meg benne, akárcsak a többi modern zeneszerző alkotásai. Ugyanakkor Bartók személye és zenéje az emigráns magyar írót mélyen megérintette: a zeneszerző halála napján készült bejegyzésében – akárcsak más esszéiben – a magyar kultúra kiemelkedő alakjaként említette, akinek művei a jövő nemzedékeit szolgálják.

A popzene felszínesség

Márai nem volt nagy poprajongó sem a szó mai értelmében, és elkötelezetten a magas művészet – klasszikus zene, irodalom – pártján állt. Ugyanakkor a rádió és a korszak tánczenei, könnyűzenei műfajai – foxtrot, szving, korai jazz és filmslágerek – nem voltak számára teljesen idegenek. A rádióhallgatás, a korabeli tánczenei hangulatok és a jazz korszak kulturális jelensége ugyancsak megjelenik naplóiban. Viszonyulását mindezekhez a figyelem és távolságtartás kettőssége jellemezte.

Márai általában fenntartással szólt a tömegkultúra felől érkező könnyűzenéről. Sokszor a fiatalok felszínességének, „léha” élvezeteknek tekintette a korszak tánczenei divatját, ugyanakkor zenei hangulatát – a színházi, filmslágereket, rádiós számokat – irodalmi hangulatok, korrajzi jegyek megidézésére használta. Tehát nemcsak elutasítás, hanem irodalmi célú felhasználás is megfigyelhető nála. Közvetlen, egyértelmű utalások naplóiban – mint például „én hallgattam jazzt ma este” típusú mondatok – ritkábban lelhetőek fel; ehelyett önéletírásaiban gyakrabban találunk rádiós élményeket, korrajzot, és irodalmi reflexiókat, amelyek a kor zenéjére utalnak.

(Fotók: Fortepan/Horváth Miklós dr/Kiss Gábor Zoltán/Martinez Judit)

A cikk a Várnegyed 2026/12. számában jelent meg!