Krúdy Gyula nem csupán kortárs, hanem irodalmi példakép is volt Márai Sándor számára. Írásaiból egyértelműen kiviláglik, hogy valósággal rajongott a nála huszonkét évvel idősebb művészért. Kapcsolatuk azonban egyoldalúnak számított abban az értelemben, hogy a fiatal Márai kereste idősebb kollégája társaságát, miközben ő csupán a maga megszokott habitusában egy jó fröccs mellett bólogatott ifjú társa felvetéseire.

Mély barátságáról kettejük esetében nem lehet beszélni, ugyanakkor akadt több kocsma, vendéglő is, ami metszéspontnak számított Márai és Krúdy életében: ilyen volt a tabáni Mélypince. Márai nem restellett kimenni Óbudára sem, hogy Krúdy világát a saját bőrén is megtapasztalja. A nyugatosok körében sok élcelődésre adott alkalmat Márai rajongása. Tersánszky Józsi Jenő lejegyzett egy igen mókás jelenetet kettejük diskurzusáról.

„Krúdy és Márai együtt poharaznak a Kéhliben. Krúdy szokása szerint félrehajtott fejjel ül és szívja cigarettáját, hallgatagon, meg hát időnként hörpint a borából. Márai beszél. Mégpedig kimerítően azt tárgyalja: milyen igézetes hatású reá nézve és bizonyára mindenkire Krúdy Gyulának minden sora. Krúdynak az is szokása volt, hogy egyedül ülve is, hébekorba bólogatott, mintegy a saját mélázatának. Márait ez még jobban föllelkezte a Krúdy írásainak magasztalására. Egyszer aztán megáll a szava és így szövegezi a kérdést Krúdynak: – Ugye-ugye így gondolod ezt te is, Gyula bácsi? – Mit? – kérdi vissza Krúdy. – Hát hiszen bólintottál rá, amit mondtam! Vagy nem azt gondoltad? – áll vitára készen Krúdyval szemben Márai. Majd, mert Krúdy késik a válaszával, hozzáfűzi még egyszer: – Vagy nem azt gondoltad? Krúdy erre így felel: – Hát kérlek, én azon gondolkodtam, mi teszi azt, hogy van egy deci bor és vízzel kisfröccs, van két deci bor és vízzel nagyfröccs, van három deci bor és vízzel ez a házmester? … de aztán már a fél liter bor jön, négy deci bort senki sem rendel, nincs is pohár, nincs is üveg hozzá, minek hagyják ki a négy decit?… Babonából? Márai paƯ á lesz. Kacagni is elfelejt.”

Rajongásában egyébként a nosztalgiafaktor meghatározó szerepet játszott. Az elszegényedő, utolsó éveiben sokat nélkülöző példakép Márai szemében egyértelműen az az ember volt, aki a régi jó, Trianon előtti békebeli Magyarországot testesítette meg. A Krúdy halála után hét évvel, 1940-ben megjelenő Szindbád hazamegy című regényével Márai nagy elődjének állít emléket.

Mint írta, munkáját „Kéhliéknek, a kis Bródynak, a vörös bajszú főpincérnek, az íróknak, s mind a nőknek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek (ajánlja), akik ismerték őt, s szerették, és gyászolják a világot, mely utánahalt.” – Szindbád, a hajós, író és úriember egy szép májusi reggelen elindult Óbudáról, mert estére hatvan pengőt kellett szereznie – így indul Márai műve, amely tovább is formálja a Krúdy-világot. – Krúdy olyan kép- és gondolatasszociációkra szoktatja olvasóját, amelyek zenei sarjadással indítanak el a lélekben hangulati láncreakciókat – írta Márai már az emigrációban egy naplóbejegyzésében. Szerinte Krúdy zsenialitása abból fakadt, hogy az élet álomszerű cselekményéből párolta le a hús-vér valóságot. Bár naplójában azt is megjegyezte róla, Krúdy „velőscsontból és bakonyi erdőzúgásból” teremtett egy csak általa valóssá vált Magyarországot, amelynek nincsen, nem lehet közvetlen „valóság-fedezete”.

A mindössze 55 évesen elhunyt Krúdy Márainál mindig fel-felbukkant. Több helyen is arról írt, hogy a nagy elődöt még idős korában is folyamatosan újra és újraolvasta, s számára ő volt az a szerző, aki egy önálló irodalmi világot őrzött meg. Márai erős rajongását a „krúdyzmus” jelenségének megalkotása is jól érzékelteti. Az 1972-ben kiadott Föld, föld!… című kötetében olvassuk, hogy a „krúdyzmus előjelek nélkül, váratlanul lobbant fel Pesten. Úgy terjedt, mint egy divatos kábítószer.”

A jelenséget úgy írta le, mint egy 1945 tavaszán kitört kollektív nosztalgiahullámot: a háborúból, az ostromból, romokból előbukkanó budapesti emberek Krúdy-köteteket hurcoltak, Krúdy világába – kocsmák, Rudas-fürdő, az óbudai borvidék – menekültek. Márai azt is hangsúlyozta, hogy ez a „Krúdy-mámor” sokszor olyanoknál is megjelent, akik korábban nem ismerték az író műveit – a jelenséget menekülésnek, nosztalgiának és egyfajta kulturális „kábulatnak” tekintette. Márai kibontotta a Krúdy-legendát, a szerző életének tragikus vonásait – szegénység, alkoholizmus –, és azt is, hogy miért vált ez a „krúdyzmus” a régi Magyarország emlékeinek egyik védekező formájává a pusztulás idején.

Márai az emigrációban, utalva saját külföldi útkeresésére, bolyongására, a Krúdy-párhuzamok személyesebbek lettek: „Egy nagy író olyan otthonossá, beavatottá teszi az olvasót a világban, melyet teremtett, mintha az olvasó ott született volna. Krúdy a »szakállnövesztő csendről« ír. (…) Számomra most megint ilyen csendes, szakállnövesztő idő következik.”

Címlapfotó: A Mókus utca – Óbudai utca – Lajos utca házainak bontása 1973-ban, szemben a Kéhli (ekkor Híd) vendéglő (Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán)

A cikk a Várnegyed 2026/15. számában jelent meg!