Hullámvasút – így jellemezhetjük, miként írt és viszonyult az első világháborút lezáró, Magyarországtól jelentős területeket elcsatoló trianoni békediktátumhoz Márai Sándor. Kassai születésűként saját családjában is megélte a nemzet traumáját. Önmarcangolása ugyanakkor kiemeli kortársai közül, a témában megfogalmazott társadalom- és rendszerkritikái már 1945 előtt megjelentek.

Valami folyton kiabál bennem, ha Kassára gondolok. Ezt kiabálja: Adjátok vissza. Adjátok vissza a házat, ahol születtem, azt a másikat, ahol nevelkedtem, adjátok vissza a sírjaimat, emlékeimet, a gyermekkor ablakait és kapualjait. Így írt A négy évszak című kötetében szülőföldjéről Márai Sándor. Nemigen akadt közéleti szereplő a korabeli Magyarországon, aki ne nyilvánult volna meg valamilyen formában az első világháborút lezáró trianoni békediktátumról. Márait az elcsatolások azért érintették különösen érzékenyen, mert szülővárosa, Kassa a világégés után létrejövő Csehszlovákiához került.

A fiatal Márai, aki a csehszlovák behívó megtagadását követően „katonaszökevényként” előbb Budapestre menekült, évekig a weimari Németországban és Párizsban élt. Noha a szülőföld elvesztése mindig is mardosta, jó ideig nem írt Trianonról. Újságcikkei után igazán markánsan a már említett, 1938-ban megjelent A négy évszakban foglalkozott nemzedéke és az ország legnagyobb traumájával. Márai a kérdéshez Kassa felől közelített.

Első írásai ezt a számára ismerős vidéket érintették. „Kassa oly kevéssé volt szlovák hatás alatt, hogy aki ott nevelkedett, soha nem tanult meg szlovákul; e sorok írója például ott töltötte gyermekkorát, ott járt iskolába s mai napig egyetlen tót szó nem ragadt reá; amit őszintén sajnálok, mint minden elmulasztott nyelvtudást. (…) Kassa egyszerűen magyar volt. (…) Szlovák újság nem jelent meg, soha. Nem azért, mert »elnyomták«; egyszerűen, mert nem volt kinek szlovákul írni Kassán” – összegzett Márai.

Személyes kötődés

A határok okozta töréspontokat saját családján belül is átélte. Miközben ő nem utazhatott haza, addig édesapja politikusként mindent próbált megtenni a felvidéki magyar közösségért. Grosschmid Géza (1872–1934) a felvidéki magyar politikai élet meghatározó alakjává vált, két cikluson át a felvidéki magyarság egyik szenátora volt a csehszlovák törvényhozásban. Ahogy Márai írta róla: „Vagyonát, egészségét, jóhírű ügyvédi irodája jövedelmét reáköltötte az utolsó évtizedben arra az áldatlan szélmalomharcra, amit akkortájt »kisebbségi sorsnak« neveztek.” Parlamenti felszólalásai, törvényjavaslatai és hírlapi cikkei vaskos kötetben is megjelentek, Kisebbségi sors címmel.

Márai nem sok politikai cikket írt Trianonról, de naplóiban és visszaemlékezéseiben többször reflektált rá. A Versailles-ban felállított márványasztal címere vált számára a gyász szimbólumává. Leírja, hogyan kíséri ki apját Párizs mellett Versailles-ba, aki a múzeumban csendesen megkérdezi: „hol van Trianon?” – és megtudja, hogy ott, azon a márványasztalon írták alá a szerződést. Az apja zavarán és hallgatag távozásán keresztül mutatja be, hogy a béke szövegét – mely elemi fájdalmat okozott minden magyarnak – Márai megalázónak tartotta. De a tragikomédia se állt tőle távol, elég csak az egyik legismertebb megjegyzésére gondolni: „Versailles-ban nem tud senki Versailles-ról”.

Csalódástól az eufóriáig

Ha Trianonról volt szó, Márai hangvétele hol szikár, hol érzelmi hullámokat vet, misztikus áhítattal árad belőle a hazaszeretet és a fájdalom kettőssége. Üdvözli Kassa 1938-as visszatértét. Lelkesen írt Horthy Miklós kormányzó bevonulásáról. „E pillanatban Kassa népe, az ünneplők és a névtelen közönség nem tud betelni a kormányzó nevének éltetésével. Ez a ‘Horthy! Horthy!’ nem egyszerű üdvözlés; ez a pillanat, amikor egy nép üdvözli szabadítóját, s utoljára így talán csak Rákóczi Ferencet üdvözölte Kassa és Felső-Magyarország népe az utcákon” – olvashatták tudósítását november 11-én a Pesti Hírlap hasbájain. Az író aztán Észak-Erdélyben is megfordul, ekkor tágul a spektrum, és Trianon vonatkozásában megjelenik Erdély is.

Máskor lehengerlően kritikus és önmarcangoló. Fontos megjegyezni azt is, hogy a téma igazi hullámvasút Márai számára. Nem rejti véka alá csalódását, olykor húsba maróan kritizálja a társadalmat és a politikai rendszert, amiért szerinte sok mindent nem tettek azért, hogy begyógyítsák a sebeket, és kezeljék a helyzetet. Érdekes, hogy Márainál a vízválasztó nem az újabb elvesztett világháború, mert ostorozása korábban is tetten érhető. A Patríciusok című, 1937. december 22- én megjelent írásában például arra utalt, a történelmi Magyarország feldarabolása után a megmaradt területeken hiányzott az a polgári réteg, amely korábban a társadalmi stabilitás alapját képezte.

Nincs más haza, csak az anyanyelv

Nem sokkal a háború vége előtt még kegyetlenebb ítéletet mondott. Egy 1944-es naplóbejegyzésében már az egész Horthy-rendszert korholta: „Mi történt itt, huszonöt éven át? Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi törekvés volt. (…) Az érdekszövetkezet (…) Kolozsvárról és Kassáról kiabált, hogy itthon ne változzon semmi, s nem mondhatta el senki, hogy Kolozsvárt és Kassát csak úgy lehet visszaszerezni, ha itthon olyan minőségi Magyarországot építünk fel, melynek vonzereje van a környező államok népeire és az elszakított magyarságra is.” Két évvel később, még idehaza egy naplóbejegyzésében azt olvashatjuk: „Számomra Trianon trauma volt, fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.”

Hogy számára a szülőföld elvesztése egész életre szóló megrázkódtatás volt, jól tükrözi, hogy az 1948-ban emigráló író négy évvel később, amikor hajóra szállt az Újvilág felé, az Egyesült Államokba magával vitte apja sapkáját. „Apám Kassán viselte, a komisz hradovai szél ellen védte fejét ez a sapka. Különös érzés, hogy most a Hudson partján én viselem.” Márai az emigrációban is megőrizte magyar identitását, amit a nyelvhez való ragaszkodása is tükröz. „Nincs más haza, csak az anyanyelv” – vallotta haláláig.

A cikk a Várnegyed 2026/8. számában jelent meg!