Márai Sándor írásaiban lépten-nyomon felbukkan a gasztronómia. Mik voltak az író kedvenc ételei és borai? Hogyan nézett ki egy békebeli polgár ideális napja? Rizling vagy somlói? Hogyan képzelte el öregkorát Márai? Barangolás a liptói túró és a narancslé világába.

Sopronból hozatok egy füzér fűszeres kolbászt a hentestől, aki a landjagert készíti saját kezűleg a Várkerület egyik mellékutcájában. (…) Szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek a politikához, s tudnak hallgatni a diófa alatt. Mit adjak nekik?… Sonkát tormával, ez önként értetődik, parázsban sült burgonyát és fehér liptai túrót, a Rozsnyi kereskedés híres liptaiját (vagyis liptói – a szerk.) fabödönökben, paprika és ajókagyűrű nélkül. Egy hosszú élet minden tapasztalata és rábeszélőképessége kevés ahhoz, hogy meggyőzzem kortársaimat: milyen tökéletes borkorcsolya természetes állapotában a liptai, s milyen helytelen divat hagymával, mustárral, paprikával bonyolultabbá tenni azt, amit a természet önmagában tökéletesnek teremtett. A tiszta borhoz egyszerű tiszta harapnivaló szükséges: ennyit már a kínaiak is tudnak.

Így írt 1941-ben Márai Sándor arról, miként képzeli el öregkorát. A magyar borokról című esszéjében arról fantáziált: „Ha megöregszem pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról.”

Tea, vaj, lágytojás és méz

Márai étkezésről, az asztal örömeiről, a magyar borok szépségéről leginkább naplóiban és publicisztikáiban értekezett. Az ezekből feltáruló kép azt a polgári, módosabb középosztálybeli miliőt idealizálja – amiben maga Márai is élt –, és amelynek szerinte a második világháború vetett véget nemcsak Magyarországon, de szinte mindenhol Európában, ahol Márai megfordult. Az író kulináris utazását Nyáry Krisztián Így ettek ők – Magyar írók és ételeik című 2023-as könyvében is bemutatta. A kassai polgári reggelik után a fi atal író és felesége, az ugyancsak kassai Matzner Lola pénztárcájukhoz mérten „megízlelhették” a francia, az olasz és a német konyha jellegzetességeit. Márai szerint Párizsban mindig is mélyen a zsebébe kellett nyúlnia az embernek, hogy egy jót egyen. „Ruhadarabokat adtunk el, hogy vacsorázni mehessünk. Mindezt nem tartottuk »romantikus«-nak, sem mulatságosnak. Párizsban kegyetlen szórakozás szegénynek lenni” – írta. Egy másik beszámolója szerint Firenzében az estét kocsmában töltötte el, parasztok között, tanulgatta a nyelvüket, miközben fanyar fekete chiantit poharazott.

Érzékletes, ahogyan 1944-es naplójában, Budapest második világháborús ostromának előestéjén a béke beli polgár ideális hétköznapjairól álmodozott. „Reggel hétkor arra ébredtem, hogy valaki halkan jár a szobában (a szobalány járt ilyen halkan), s ágyam mellett a kis asztalkára helyez egy vizespoharat, tele narancs- s citromlével s a reggeli újságokkal. Felébredtem, s egy hajtásra megittam a fanyar-üde kotyvalékot (vitamin!), átlapoztam az újságokat, majd kinyújtottam kezem az előző napon megkezdett olvasmány után, s kilencig olvastam. Akkor betolták a kerekes asztalkán a reggelit: teát, vajat, lágytojást, mézet. Tízkor felkeltem, tizenegyig dolgoztam. (…) (Majd) beültem az autóba, elmentem a Szigetre, egy óra hosszat teniszeztem, majd tusoltam, úsztam és dögönyöztettem magam a szigeti uszodában. Útközben, hazafelé (…) felhörpintettem egy csésze mérges-erős feketekávét. Az ebéd könnyű volt és ízes; a szakácsnét, ha nem értette a dolgát, egy idő múltán kicseréltük. Ebéd után aludtam, majd dolgoztam ötig; akkor séta következett a Hűvösvölgyben vagy a Svábhegyen, séta után haza, átöltözni, mert este vendégek érkeztek vagy vendégségbe kellett menni. Éjfélre lehetőleg hazaértem. Egy órát olvastam még, az ágyban.”

A nemzet testének eledele

Márainak itthon a Várnegyedben a Mikó utcától nem messze, az Alagút utca és Attila út sarkán álló Philadelphia kávéház számított a törzshelyének. De gyakran megfordult a Lánchíd kávéházban, a London szálló éttermében és a Tabán vendéglőben is. A Márai-kutató Mészáros Tibor irodalomtörténész az író életét bemutató egyik tematikus estjén azt is megemlítette: „egy rejtettebb szelete az író életének”, de sok kiskocsmáról is tudunk, ahová szívesen járt Márai. Ezek közül a Mélypince volt a legmeghatározóbb az életében. A hely tulajdonosa ráérzett, hogyan kell a művészeket odacsábítania, egy vendégkönyvet vezetett, amiben Krúdy és Márai is már 1918-tól szerepelt, miközben a kocsma falára kiírta: „Politizálni tilos. Aki politizál, azt nem szolgáljuk ki!”

Az író még berlini egyetemi évei alatt kapott rá az italra, és itthon nagy boros hírében állt. A magyar irodalomban Hamvas Béla mellett talán még Márai tudott olyan választékosan filozofálgatni a borokról. A már említett esszéjében két fajtát magasztal az egekig: a rizlinget és a somlóit. „A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gondolkodásban (…) A rizlingben ritkán csalódik a magyar. Szerte a hazában sok komisz lőrét mérnek, de az olasznak nevezett magyar rizlingben van valamilyen otthonos bizalmasság (…) olyan, mint a kenyér, a nemzet testének eledele, valami általános és megbízható. Mikor a rizlinggel is baj lesz Magyarországon, én már nem akarok élni” – fejtegette írásában Márai. A somlóiról pedig úgy nyilatkozott: „Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit. Így várom a halált.”

A polgári világ elillanása

Márai zsenialitását dicséri az uzsonnabor intézménye, amit az alkoholizmus ellen ajánl amolyan úri passzióként. Az 1942 október végén a Pesti Hírlap hasábjain Caliban álnéven megjelent írásában eme szokást így jellemzi: „Az uzsonnabort délután öttől fél hétig isszák, szabad levegőn, a kocsma kertjében, mely ilyenkor csaknem üres még. (…) Az uzsonna-bor soha nem lehet több, mint két kis fröccs. Éppen csak az íze és illata a bornak. Éppen csak az, ami jó a borból: a tűnődéshez szükséges kellék.” A bor Márainál rítus, nem pusztán ital. Többször hangsúlyozta, hogy számára a borhoz fűződő viszony – a társaság, a beszélgetés, a hely (kocsma, pince, diófa alatti asztal) – fontosabb, mint a mennyiség. Emellett kiválóan tudott viccelni is vele: „Kitűnő dolog nem inni bort. Csak egy jobb van, bort inni.”

Az emigrációban – felesége minden igyekezete ellenére – Márai már a polgári világ elillanásáról értekezett. Úgy vélte, a nagy francia ínyenc elprolisodott, míg az Egyesült Államokban „sehol nem lehet egyetlen csésze tisztességes feketét inni. Bor nincs, s ami van, méregdrága”.

Címlapfotó: A Lánchíd kávéház népszerű hely volt, itt 1937-ben Szabó Lőrinc költő (balra) és társasága ül a teraszán (Forrás: Fortepan/Magyar Bálint)

A cikk a Várnegyed 2026/14. számában jelent meg!