Márai Sándor viszonya Petőfi Sándorhoz különös, árnyalt és igencsak ellentmondásos. A kérdés nem pusztán irodalomtörténeti, hanem szellemtörténeti is: hogyan tekintett egy 20. századi, polgári, később emigrációba kényszerült író a 19. századi forradalmár-költőre, aki a magyar nemzeti panteon egyik alappillére lett?

Márai számára Petőfi nem a tankönyvek nemzeti költője volt, hanem jelenség. Írásait olvasva egyértelmű, hogy munkásságát, verseit nagyra tartotta. Többször is hangsúlyozta,
hozzá nem a Nemzeti dal, hanem a Szeptember végén című Petőfi-költemény áll a legközelebb. „Petőfi hetven-nyolcvan évig legenda volt. Egy nép mitológiájának csodálatos hőse; kissé félisten, kissé kötelező iskolai olvasmány. (…) Petőfit nem eszmék, nem divatok nevelték naggyá. Ő maga volt az eszme” – írta A márciusi ifjú című esszéjében.

Csodálta Petőfi elementáris erejét, nyelvteremtő zsenialitását, de – polgári karakteréből fakadóan – távolságot tartott attól a romantikus, forradalmi attitűdtől, amely Petőfi t a „néptribun” szerepébe emelte. Márai szemében a forradalom mindig gyanús volt, mert a 20. század totalitárius tapasztalata – a nácizmus, majd a kommunizmus – után a forradalmi retorika veszélyessé vált. Így Petőfit történeti kontextusba helyezte: a maga korában hiteles, de nem időtlen politikai példaképnek tekintette. Ez a kettősség rajzolódott ki a Hirtling István színművész, valamint Mészáros Tibor irodalomtörténész fémjelezte tematikus Márai-esten is.

Mivel Márai Sándor idegenkedett minden hivatalos kultusztól, így Petőfi pátoszától is. Naplóiban és esszéiben többször utalt arra, hogy a magyar irodalomban a kultusz gyakran elfedi a valódi teljesítményt, és a nemzeti önigazolás eszközévé válik. Már az 1948-as emigrációja előtt is különösen érzékeny volt arra, hogyan használják fel a nemzeti klasszikusokat ideológiai célokra. A magyarországi kommunista kultúrpolitika Petőfit forradalmi előképként kanonizálta, de Márai ezt a kisajátítást elutasította. Számára Petőfi nem a proletárforradalom előhírnöke volt, hanem az 1848-as romantikus nemzeti forradalom költője. Ebből fakadt Márai ambivalenciája: tisztelet a költőnek, bizalmatlanság a kultusszal szemben.

Mindezt jól illusztrálja egy 1944-es naplóbejegyzése is, ahol Illyés Gyula Petőfiről 1936-ban írt életrajzi kötetéről azt írja: „Illyés Petőfije nem győz meg arról, hogy Petőfi nem volt legalább olyan mértékben hiú és becsvágyó, mint költő és forradalmár. Beteges gőgje, türelmetlen hiúsága, rossz modora, nyegle és hányaveti türelmetlensége, féktelen önbecsülése; mindez valóság, akárhogyan mentegeti is Illyés. A korabeli társadalom jogosan érezte a lángészben, a világirodalom egyik legnagyobb költőjében a hiú, gyönge, beteg lelkű és veszedelmesen önző embert.”

Az emigrációban – elsősorban naplóiban – egyre ritkábban volt pozitív véleménye Petőfiről – olvasható a Petőfi Irodalmi Múzeum erről szóló írásában. Ezt egyébként az utókor leginkább a népi írókkal – főleg Illyés Gyulával és Németh Lászlóval – szembeni ellenérzéseinek tulajdonítja. De feltehetően Máraiban is változott Petőfi portréja és értelmezése is, s ezt nem csak előítéletek, hanem olvasatok is módosították.

Címlapfotó: Hirtling István a Petőfi ről szóló Márai-esten (Fotó: Törő Balázs/Várnegyed)

A cikk a Várnegyed 2026/4. számában jelent meg!