Halál, ravatal, gyász – csupa olyan fogalom, mely szervesen hozzákapcsolódik az emberek és közösségek létezéséhez. De vajon miféle legendák, népi hiedelmek rakódtak minderre az évszázadok során? Erről beszélt a Márai Kulturális Központban Csanádi Viktor Holló lelkipásztor, kutató a halottak napja apropóján.

Mi lesz a halál után, és mi lesz az elhunyt életben maradó hozzátartozóival? – ezek a kérdésfeltevések állnak a holtakhoz fűződő biológiai, szekuláris, spirituális és biblikus létmagyarázatok gyújtópontjában. Az emberek hozzáállásában is két fő irány figyelhető meg: a halált elfogadó megközelítés, amely az elhunytról, illetve a maradókról való gondoskodásban ölt testet, illetve a halált irányítani akaró törekvés. Ez utóbbi állt Csanádi Viktor Holló kutatói érdeklődésének központjában, így tehát ezekről hallhattak az érdeklődők különös, okkult, helyenként morbid szokásokat felvillantó történeteket.

A halál a zsidó-keresztény kultúrába az ősbűnnel került be. Az afrikai mítoszban meg az egyik helyi istenség elindított egy gyíkot és egy kaméleont. Az előbbi a halált, az utóbbi az öröklétet szimbolizálta. Mivel a gyík ért előbb oda az emberhez, sorsa a halál lett. Azonban – mint hangsúlyozta – a halál (a 20. századi szekuláris megközelítés kivételével) sehol sem jelent teljes megsemmisülést, szinte az összes kultúrában egyfajta átmenetként tekintenek rá. Európai kultúránkban csak az utolsó évszázadban jelent meg a haláltól való távolságtartás. Korábban a családnak, még a gyerekeknek is szoros kapcsolatuk volt vele. A ma embere ezért is szorong tőle, ezért nem tud vele mit kezdeni. Akik még az elődök hagyományait tartják, azok is inkább a formára támaszkodnak, semmint a tartalomra.

Baljós jelek

A népi hiedelmek azonban arra utalnak, hogy nemcsak elfogadták a halált elődeink, de már előre próbálták kipuhatolni várható érkezését. Úgy tartották például, hogy az augusztusban született lányok korán halnak. Akire születéskor rátekeredett a köldökzsinór, azt valószínleg felakasztják majd. Ha a tyúk kukorékolt (alapesetben a kotkodácsolás a dolga) azt a gazda családjában a halál előrejelzéseként értékelték. Ezt az úgynevezett tyúkgurítással lehetett elhárítani: a tyúkot, mint egy tekegolyót, nekigurították a falnak. Ha a farkával ért először hozzá, akkor azt vágták le, ha a fejével, akkor a fejét. A hallgatóság soraiban volt némi felszisszenés, amikor azt kellett hallják az előadótól, hogy elődeink az őszülésében, illetve a jelentkező végtagfájdalomban is egyértelmű jelet láttak: a halál elindult az illetőért. Nem volt tanácsos Luca napján (december 13.) mosni, mert jön Luca és belefojtja a mosónőt a sajtárba.

Százötven éve egyáltalán nem volt örömteli, ha valaki megélte dédunokája születését, mert azt jelentette: erejevesztetten már terhére van családjának. Ugyanakkor soha nem hagyták magára a haldoklót. Ebben persze volt jó adag számítás is, ha köztudomásúvá vált, hogy jól bánunk azokkal, akik távozásra készülnek, arra már más rokonok szívesebben végrendelkeztek. Ezzel nem állt ellentétben, hogy esetenként azzal próbálták lerövidíteni a haldoklás idejét, hogy elhozták az illetőhöz a pap ruháját, vagy a párnája alá tették a templom kulcsát.

Az utolsó lehelet

Még ma is vannak olyan tájegységek, ahol személyes létezőként képzelik el a halált, konkrétan valaki, aki eljön és elvisz magával. Innen ered a lepedőbe burkolódzó árnyalak riogató képe, aki gyakran kaszával a kezében érkezik. A halál beálltával a testből távozik a lélek. Ezt nem csak hitték, de látni is akarták. Innen ered a „kilehelte lelkét”, de használtak rá vulgárisabb kifejezést is. Ahogyan a lélek kiszáll a testből, úgy egyes elképzelések szerint vissza is tud jönni kísértet alakban.

Amíg az asszonyok a háznál a halottat öltöztették, a férfiak megvetették a hidegágyat, azaz elkészítették a díszes ravatalt. Úgy tartották ugyanis, hogy a parasztembernek „grófilag” kellett kinéznie élete végeztén. A ravatalon fekvő szemére nem csak annak lezárása miatt tettek pénzt, megvolt a spirituális magyarázata, például, hogy ki tudja fizetni a Sztüx folyónál a révészt, vagy csak, hogy ne üres zsebbel érkezzen a túlvilágra. Minden-, a halottból származó testnedvnek (úgynevezett hullafakadéknak) is jelentőséget tulajdonítottak, például a borba is azért cseppentették szükség esetén, hogy elvegye az alkoholizálástól a kedvet.

Az előadáson szó esett a halál utáni napok rítusáról, siratásról, virrasztásról, a koporsóba tett tárgyak hatásáról és arról, hogy miért tájékoztatták az adott ember haláláról még a jószágokat és a gyümölcsfákat is.

(Az illusztrációk mesterséges intelligenciával készültek.)