Dr. Körmendi István, az ország legidősebb háziorvosának visszaemlékezése Budapest ostromára

A 101/305-ös munkaszolgálatos század tagja voltam 1944-ben. A század 400 tagja közül 30 szökevénynek sikerült elkerülnie az éheztetés, kínzások, betegség és – sok esetben – lelövés általi szándékosan okozott halált. Magam utóbbiak között voltam. Sok helyszín után utolsó búvóhelyemen, a pasaréti Lupény utcában ért a felszabadulás 1944. december 25-ére virradóan. Ettől kezdve február 11-éig azon a területen viszonylag nyugalom uralkodott, fegyverek zaja mintegy kilométernyi távolságból hallatszott.

Annál váratlanabb volt a február 12-ére virradó hajnalon tapasztalt „ébresztő”, géppisztolyok heves kattogása a közvetlen közelből. Az eredmény a pirkadati fényben kirajzolódott: a környéken tömegével feküdtek német egyenruhát viselő holttestek. És egyszer csak bekúszott rejtekhelyemre egy közülük, tehát még élő, már fegyvertelen SS-katona. Átvérzett zubbonya elárulta, hogy sebesült.

Segíteni? Nem segíteni?

Akkor és ott nem gondoltam az elmúlt hónapok rettegéssel átélt viszontagságaira, arra, hogy ez a fiatalkatona a német és magyar náci rendszer győzelméért (végső soron az én megsemmisítésemért is) harcolt egészen a közeli percekig. Akkor csak egy segítségre szoruló, fi atalembert láttam benne. Pedig oly távol volt még tőlem – a származásom miatt addig elzárt felsőoktatás okán – az orvosi diploma és a hippokráteszi eskü. Később, visszagondolva a történtekre fogtam csak fel, hogy életem egyik legdrámaibb epizódjának szerepébe kerültem. Egy élethelyzetbe, melyre nem készülhettem fel, melyet egyfajta belső indíttatás hatására, mintegy automatikus cselekvési ösztön által vezérelve próbáltam megoldani.

Döntés egy pillanat alatt

Levetkőztettem, lefektettem egy pokrócra, majd az akkor, az ott lehetséges módon elláttam sebeit. Csak ezután érdeklődtem és tudtam meg, hogy a Várból törtek ki. Szándékomban állt feltárni kilétemet, hogy lényegében halálos ellenségek vagyunk és – bizonyára megölt volna, ha korábban, még épségben, fegyver birtokában rám talál és rájön, ki vagyok – én mégis segítettem rajta. Ez lett volna az én – nem bosszúm – inkább nevezném revansnak. Egyfajta jobbítási szándék, példamutatás: lám, én jobb, különb vagyok, egyszerűen ember akarok maradni az embertelenség korszakában is. Talán „emberré válik” élete hátralévő részére, hisz oly fiatal még. Hiú ábránd, utópia? Lehet, de nyolc évtized után, 102. évemben is úgy gondolom, helyesen cselekedtem. A kérdés egyébként örökre megválaszolatlan marad…Az epizódra egy razziázó katonai járőr, általam nem értett, szitkozódásnak tűnő mondatok után egy géppisztoly-sorozattal tett pontot.

Mielőtt az emlékezést befejezném – a történelmi igazság kedvéért és az utókor okulásáért – szólnék a felelősökről. Azokra a legfelsőbb katonai- és politikai vezetőkre utalok, akik kierőszakolták országunk hadba lépését Európa egyik legvéresebb kezű diktátora oldalán. Patinás kerületünk pusztulásáért és – ami még fájóbb – az emberáldozatokért végső soron ők voltak felelősök. E történelmi tény elhallgatása – a második világháború bármely epizódjának tárgyalása során – súlyos mulasztás.

Dr. Körmendi István háziorvos
Budavár díszpolgára