Egy ostrom-szemtanú a termálvízben főtt levesekről, a pénz értéktelenségéről és a fel nem robbant török kori vízvezetékről. Budapest nyolcvan évvel ezelőtti ostromát ezennel a tősgyökeres I. kerületi Radnai Jenő visszaemlékezésével idézzük fel, akit nyolc éves születésnapja az óvóhelyen ért 1945 kezdetén. 

1945 januárjában Budán, a Fő utca 75. számú ház pincéjében laktunk. Ez a ház akkor az első kerülethez tartozott, és mivel szüleim hat hónapos koromban költöztek a Várból a Fő utcába, mindannyian a Várhoz tartozónak éreztük magunkat. Odakint tombolt a háború, potyogtak a bombák, bömböltek az ágyúk. Folyt Budapest ostroma.

Szüleimmel és nővérkémmel a nekünk kijelölt szűk helyen kellett összehúzódnunk. Az időt múltatva a petróleumlámpa fénye mellett – gyakran a pincében lévő gyerekkel együtt — társasjátékokkal, olvasással, meséskönyvekből felolvasott, már sokszor hallott történetekkel szórakoztunk. Néha nagy volt a harci zaj, már megtanultuk, hogy amikor a ház sarkára felállított légvédelmi ágyú nagyokat lő, akkor a bombázók zaja is felerősödik, és a bombákat is a közelünkbe dobják. Ilyenkor édesanyánk, mint a tyúkanyó, maga köré gyűjtött, mi biztonságban éreztük magunkat, jó volt nekünk ott. 

A vendéglős nem kért pénzt

A pincében a házban működő vendéglőből áthozták a nagy sparheltet, Cseke néni, a vendéglős felesége a vendéglő, meg a lakók tartalékaiból reggelit, ebédet és vacsorát készített a pince lakóinak. Édesapám fizetni akart ezért Cseke bácsinak, mire ő mindig azt mondta: „Nem akarok meggazdagodni, a pénzzel most úgysem tudok semmit kezdeni, majd meglátjuk mi lesz, ha mindennek vége lesz. Az a fontos, hogy túléljük, ebben segítsen, aki tud.” 

A vízszolgáltatás megszűnt, és a vízcsapok kiszáradtak, de a velünk szemben lévő Király fürdőből át lehetett hozni a friss forrásvizet. Cseke bácsi kérte a férfiakat, segítsenek kondérjaiban vizet hozni. Sok víz kell a főzéshez, mosogatáshoz, mosdáshoz, a szennyvizet a csatornák szerencsére még elnyelik. A víz ugyan egy kicsit kénes volt, a főzéshez ezért felforralták, a mosakodáshoz, az edények tisztán tartásához pedig így is kiválóan megfelelt. 

Aztán jöttek az oroszok

Egy reggel csodás illatot éreztem. Süteményszag úszott a bunkerben. A szorgos felnőttek azt mondták, a készülő sütit majd a magyar haderőből elszökött katonák kapják, akik a pince egy távoli zugába húzódva remélték, hogy az ostromot túlélik, és eljutnak haza. Délben nagy meglepődésemre – minthogy aznap volt a születésnapom — egy nagy tál rácsos süteménnyel, a kedvencemmel felköszöntöttek. Meghatódva kínálgattam a többieket, és illendően indultam a pince távoli zugába, hogy az ott lapuló katonákat is megkínálhassam egy kis sütivel. A felnőttek leállítottak: ők már kaptak, te meg azonnal felejtsd el, hogy ők ide húzódtak!

Így éltünk körülbelül február elejéig. Pár nap múlva a Duna váratlanul áradni kezdett, és – mint mindig, most is – az egyre emelkedő talajvíz kezdte elönteni az óvóhelynek kinevezett pincét. Mi sokakkal együtt felvonultunk egy földszinti lakásba. Itt ért minket az ostrom vége, hirtelen megszűnt a bombazaj, a géppuskaropogás, a bombázó repülőgépek zaja. Megjelentek az orosz katonák, német katonákat keresve felmentek a kissé romos lakásokba, és begyűjtötték azt, ami nekik tetszett…

Még nincs vége 

Néhány nap múlva különleges esemény részesei lettünk. A szomszéd házban lakó, általunk jól ismert katolikus pap felajánlotta, hogy ebben a lakásban is tartana misét. Mindenki nagyon megörült, hetek óta templom közelébe sem értünk. Már javában folyt a mise, amikor egyszer csak orosz katonák rontottak be. Látták, hogy itt valami különleges történik és csodálkozva megálltak. Meglepetésünkre vezetőjük, egy fiatal tiszt magyarul szólalt meg: „Mi történik itt?” kérdezte. A pap nyugodtan válaszolt: „Hálát adunk azért, hogy túléltük.” A fiatal tiszt gondolkozott egy kicsit, aztán megszólalt: „Én kárpátaljai magyar vagyok. Sok mindenen átmentem már, de a háborúnak még nincs vége. Imádkozzanak értem is, hogy túléljem.” Ezzel a katonái felé fordult és oroszul kiadta a parancsot, hogy vonuljanak ki. A pap folytatta a misét, mi meg imádkoztunk nem csak a fiatal tisztért, hanem minden, a háborúban érintett emberért.

(…)

Az ötvenes években történt, hogy valahol a Viziváros és Óbuda között feltörték az utat, valamilyen, az infrastruktúrához tartozó vezetéket akartak lefektetni. Csodák csodája egy fából készült, belsőjét tekintve megkövesedett csőre akadtak. Kiderült, hogy ez a csővezeték a Lukács fürdő valamelyik hőforrásától vezeti a vizet a Király fürdőbe, és még a törökök építették. Erről értesülve megdöbbentünk. Mi történt volna itt a Vizivárosban sokunkkal, akik az ostrom alatt élveztük – meggyőződésünk szerint – a Király fürdőben működő gyógyforrás vizét, ha egy eltévedt bomba pont oda pottyan, ahol ez a cső van? A törökök sokat romboltak, kevés maradandót építettek, de a Királyfürdőért és ezért csőért tisztelet és köszönet illeti őket.

Radnai Jenő, a Magyar Rádió volt műszaki igazgatója, a MAKACS (MAgyar KAtolikus CSaládegyesület) volt alelnöke

A nyitókép a Fő utcát ábrázolja a Csalogány utca felől a Vitéz utca felé nézve. Forrás: Fortepan/dr. Kramer István, Kunszt János