Szántóné Kovacsics Zsuzsanna tizenkét évesen élte át Budapest ostromát és a németek kitörési kísérletét. A Bethlen-udvar kétszintes óvóhelyét katonákkal kellett megosztaniuk, miközben a házban sem gáz, sem víz nem állt rendelkezésre. Az idős asszony ma is jól emlékszik az épület közelébe telepített lőszerraktár felrobbanására, és a pincébe menekült lakóközösségük halottjaira is.

Ebben az épületben lakom már 92 éve. Ide születtem 1933-ban, bár nem ebbe a lakásba. De ebben a házban lakott a nagymamám és több közeli rokonom is, innen követtük végig, itt éltük át az elmúlt évszázad történelmi viharait – mesélte a Várnegyednek Szántóné Kovacsics Zsuzsanna. Az idős asszonyt otthonában látogattuk meg arra kérve, hogy idézze fel Budapest második világháborús ostromával összefüggő emlékeit.

Az Attila út 2. szám alatti épületnek kétszintes pincerendszere van, a teljes alapterülete alá van pincézve. Az ostrom alatt különböző német és magyar katonai alakulatok voltak elszállásolva a felső szinten, míg az alattuk lévő szinten a ház lakossága húzta meg magát. Az ostrom előtt és alatt különös, félelem keltette vándorlás alakult ki a pincében lévő polgári lakosság körében, mivel mindenki oda ment, ahol úgy gondolta, hogy nagyobb biztonságban van. „Mi úgy ítéltük meg, hogy a két emelet mély pince kellően biztonságos” – jegyezte meg, hozzátéve, hogy voltak hasonló állásponton lévők, akik épp ide kívánkoztak, őket be is fogadták. Mások viszont elmentek távolabb élő hozzátartozóikhoz. Mindezt a családok összetartozása indokolta, hisz senki sem tudta, láthatják-e szeretteiket még valaha. Apokaliptikus idők voltak, Pestre már nem lehetett átjutni, mert a hidakat felrobbantották, az embereknek nem volt jövőképük. 

„Akkor csak 12 éves voltam, a szüleimmel és két kisebb testvéremmel rejtőztem a pincében. A környezet nem volt idegen, hiszen légiriadók alkalmával már a korábbi időkben is le kellett jönnünk, de hosszú távú ittlétre csak ’44 decemberétől rendezkedtünk be.” Amikor nem lehetett lövéseket hallani, volt, aki kimerészkedett. A ház parancsnokát, Pintér Andort, aki a IV. emeleten lakott – a közösséget ő fogta össze – egy ilyen alkalommal lőtték agyon odakint. Ő volt az első hallott. 

Alapszükségletek és ágyútűz

Az ostrom előtt is többször volt légiriadó – erről a rádió is jelzést adott – ilyenkor le kellett költözniük az óvóhelyre. A felnőttek által a lejárathoz odakészített kosarat – amiben víz, kenyér és lekvár volt – magukkal vitték. Zsuzsannáék mindig megették a kosár tartalmát. Mivel ilyenkor a lakók újra megtöltötték a kosarat, számos alkalommal megtömték a hasukat. Aztán, amikor már lehetett tudni, hogy közeleg a totális ostrom, a civil lakosság ellátása pedig nem lesz szempont, a lekvár jelentette finomság a házban elfogyott, a tervezettel szemben nem tartott ki tavaszig.

WC ugyan volt az óvóhelyen, amit a csatornarendszerbe kötöttek, víz azonban nem. Az szinte egy időben szűnt meg a gázszolgáltatással. Szerencsére a Tabánban belátható közelségben több hőforrás is működik, Zsuzsannáék az Erzsébet híd budai lábánál lévő gyógyvizet használták. Vízhordás közben lelte halálát egy másik felnőtt szomszédja. 

Kitörni lehetetlen

Édesapja 1895-ben született, azaz már nem volt katonakorban, így a családdal lehetett. A Magyar Királyi Belügyminisztériumban dolgozott miniszteri tanácsosként fent a Várban, az Úri utcában. A jó erőnlétben lévő férfiakat – így őt is – a németek nyugatra akarták evakuálni. Volt, aki önként ment, de Zsuzsanna szülei maradni akartak. Bár tudták, hogy jönnek az oroszok, féltek is tőlük, de úgy vélték, út szélén találkozni az orosz invázióval a legkiszolgáltatottabb szituáció. Aki marad, annak legalább megmarad a lakása, és fedél van a feje felett, már akit nem bombáztak ki. Mivel édesapja legálisan nem maradhatott, két másik minisztériumi kollégájával úgy tervezték, hogy a lehető legkésőbbi időpontban indulnak gépkocsival. Erre azért kaphatott engedélyt, mert felesége súlyos tüdő- és mellhártyagyulladásban szenvedett. December végén, karácsony napján jött a telefon, hogy indulni kell. Ekkor zárult be azonban az ostromgyűrű, már nem lehetett kijutni a városból. Autójukkal ugyan az éjszakában elindultak, de egy idő után más irányba fordultak. Az ostrom aztán olyan közigazgatási káoszt hozott, hogy néhány napra rá már nem keresték. 

A ház lakói az orosz katonákkal azonban nem kerülhették el a találkozást. Nemegyszer hurcoltak el nőket magukkal, de egyszer a tiszt magyarul szólalt meg, mivel kárpátaljai magyarként vett részt a szovjet megszállásban. Ő igazán tiszteletet érdemlő módon viselkedett, megfékezve alárendeltjeit. 

Teljes pusztulás

Az élelmesebb lakótársak a lakások ablakait kitárták, így a légnyomás nem törte be az ablakokat. A fegyverropogás és vele együtt az ostrom február közepére szűnt meg. Visszatérve otthonukba beszakadt konyhát és olyan körülményeket találtak, hogy elfogadták egy harmadik emeleti, egyedül élő szomszédjuk invitálását, és hozzá költöztek be. Zsuzsanna jól emlékszik arra a látványra is, ami elsőként az utcán fogadta. A teniszpályáknál, ahol most a hőátadó állomás van, állt a pincés kert, legalábbis így ismerték akkoriban, amely egy játszótérnek is helyet adott. Ennek az alagsorában raktároztak el 20 tonna ekrazitot, azaz nagy erejű, katonai célú robbanóanyagot. Amikor ez találatot kapott, a rázkódást még két emelet mélyen is megérezték. „Egy nagy kráter lett a Naphegy aljában.” Halottakat a környéken nem látott, de addigi élete során ekkora árkot sem. A robbanás teljesen letarolta a környéket.

A túlélőknek akkoriban semmilyen jövőképük nem volt. Egy dolgot tudtak az ostrom végén, hogy az oroszok megszállják az egész országot. Akkor úgy tartották, ezzel vége lesz a világnak. Persze nem lett vége, Zsuzsanna tanulmányait a Mészáros utcai Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumban fejezte be. Egyetemre édesapja múltja miatt nem mehetett (őt a minisztériumból az elsők között távolították el, segédmunkásként fejezte be aktív pályafutását), „néhány év alatt deklasszált elemek lettünk”. Esti tagozaton végzett el végül egy könyvtárosi képzést, ezt követően, egészen a nyugdíjazásáig az UVATERV-nél dolgozott. A tervező cég magasépítési, mélyépítési és hídépítési profillal is rendelkezett, de vasúthálózat bővítési és geodéziai feladatokat is ellátott. A háború után bőven volt dolguk. 

A Bethlen-udvarként ismert Attila út 2. szám alatti házban az ostrom időszakában száz lakás volt, a kommunista éra lakásleválasztásai nyomán ma már 125 van. Zsuzsanna még jól emlékszik az épület utcafrontján kialakított, galériázott kis cipész-, szabó- és egyéb üzletekre, sőt még a Korona mozira is, ami szintén ebben a házban működött.

Megjelent a Várnegyed XXX/9. számában.