Nem volt épp veszélytelen kisgyermekkora az akadémikus, orvosprofesszor Sótonyi Péternek, akivel Ostrom80 című sorozatunk részeként – rendhagyó módon – a főváros világháborús kataklizmájának közvetlen előzményeit és az orosz megszállás legelső időszakának történéseit idéztük fel személyes sorsának alakulása tükrében.

Igazi polgárcsalád volt az övék. Édesapja hadapródiskolát végzett Ausztriában, majd a grazi egyetem elvégzése után kémikus lett, és alumínium-ötvözetek kémiájával foglalkozott. Munkahelyi főnöke, a Nobel-díjas Fritz (Friderik) Pregl először Svédországba küldte három évre, ahol kikísérletezett egy kedvező súrlódási tulajdonságokkal rendelkező ötvözetet. Ausztriába visszatérve, Grazban megismerkedett későbbi (osztrák származású) feleségével, majd a házasságkötés után, de még az Anschluss-t megelőzően újabb feladatot kapott. Úgy került a házaspár Magyarországra, hogy Sótonyi Péter édesapját főnöke a Weiss Manfréd Művekbe küldte (mely 1939-re már a második legnagyobb fegyvergyár volt Közép-Európában), mivel tudta, hogy szaktudása a repülőgépmotorok dugattyúinak fejlesztésében jól hasznosítható. A háborús készülődés idején ugyanis Kőbányán, pincékben fejlesztették, és Csepelen gyártották  a motorokat a zuhanóbombázó Stukákhoz (Sturzkampfflugzeug). A Sótonyi család akkoriban vásárolta meg a Krisztinavárosban, a Mészáros utca elején a nagypolgári, hatszobás lakást is, ahová 1938-ban Péter született. 

Bekopog a történelem

Itt érte őket 1944 végén az orosz invázió is. Gyerekfejjel is jól emlékszik a német tankok bejövetelére az Andrássy úton. Amikor édesapja arról értesült, hogy néhány napon belül Budapest körül bezárul az ostromgyűrű, autón a nagyszülőkhöz Ausztriába menekültek. Bár a nyilasok az utolsó pillanatig igyekeztek minden hadra fogható magyar férfit besorozni, a Sótonyi családnak védelmet jelentett, hogy mindkét szülő osztrák állampolgár volt. Budapest ostroma idején a hozzátartozók Bregenz melletti nyaralójában, a svájci határ közelében, a hegyek között vészelték át Magyarország fővárosának ostromát. Miután a németek kapituláltak, Ausztriát a szövetségesek négy megszállási övezetre osztották. Édesapja öt nyelven beszélt, így több forrásból is kapott híreket Budapestről. Egy amerikai ezredes arról tájékoztatta, hogy a megkötött fegyverszüneti egyezmény alapján nincs mitől tartaniuk; ahogy Ausztriából, úgy Magyarországról is rövid időn belül kivonulnak az ideiglenesen ott tartózkodó csapatok. Ennek ismeretében tértek haza Budapestre. (A „gyors” kivonulás nyugati szomszédunk esetében is csak 1955 októberében következett be, nálunk pedig 1991 nyarán.) A család osztrák és magyar ága akkor szakadt végleg ketté, amikor 1952-ben teljesen kiépült a két ország közti műszaki határzár. 

Orosz megszállás, elcsatolt lakás

Megérkezésüket követően édesapját már a határon letartóztatták arra hivatkozva, hogy kiszolgálta a német birodalmat. Állásvesztésre és vagyonelkobzásra ítélték. Pest megyében volt egy gyűjtőtábor a persona non grata személyek számára, ide vitték őt is. A helyszínen nem sokkal később megjelent két – németül jól beszélő – orosz katonatiszt, és felszólították, hogy kövesse őket. Már a végzetére készült, ám az utazás kedvező irányt vett. Abba a gyárba vitték, ahol korábban is dolgozott. „Mostantól kezdve maga lesz ennek a főmérnöke, és gyártják tovább jóvátételbe a szovjeteknek a dugattyúkat. Egészen 1956-ig így semmi bántódása nem esett.” – emlékszik vissza Sótonyi Péter.

A hazatéréskor azzal szembesültek, hogy a lakásukat feltörték és átkutatták. A romos állapotok ellenére azonban mind a hat szoba lakható maradt. Később a kitelepítések idején őket is internálni akarta az államhatalom, s csak a sors furcsa fintorának köszönhetik, hogy maradhattak: az orosz katonai parancsnokság jelezte, hogy a Sótonyi család marad, mivel az apa munkája pótolhatatlan. Ez azonban önmagában nem jelentett könnyű életet. Négy szobát leválasztottak a lakásukból, ahová egy Államvédelmi Hatóságnál dolgozó férfit, feleségét és fiát költöztették be. 

Roncstelep

A Vérmezőt a katonaság lezárta, mert ide gyűjtötték a várból és a környékről a szétlőtt harckocsikat, tankokat, ágyúkat, a Déli pályaudvarnál kilőtt mozdonyokat és a lezuhant repülőgépek roncsait is. Gyerekszemmel nézve egy ugyancsak groteszk, de nagyon is valóságos hadtörténeti kiállításnak tűnt – idézte fel emlékeit. A lebombázott épületekből megmaradt sittet is ide hordták, a Vérmezőt ma is vékony földréteg választja csak el az alatta lévő sitt feltöltéstől. A Várba is gyakran fellátogattak a bátyjával, ahol a falhoz állított és lángszóróval elpusztított katonák sziluettje még jól kivehető volt az épületek oldalain. „Itt szörnyű dolgok voltak akkor.” 

Bár anyanyelve német volt (a szülők német antipátiájuk miatt következetesen osztrák nyelvként hivatkozták bécsi dialektusukat) hatéves korára megtanult magyarul. A szétlőtt Krisztina téri általános iskolába íratták be, melyet a Farkas Edith nevével fémjelzett Szociális Missziós Társulat szerzetes nővérei működtettek, miközben a Budapesti Orvostudományi Egyetemhez tartozó kórházakban ápolói szerepet vállaltak. A mai Színháztörténeti Múzeum épületében éltek, és már Budapest ostroma előtt berendeztek egy kórházat, ahol magyar, német, később pedig orosz sebesülteket is elláttak. Az épület mögötti fás, ligetes területen temették el azokat a betegeket, akik a kezelés ellenére belehaltak sérülésükbe. Az említett általános iskolát a svéd vöröskereszt is támogatta, nekik köszönhetően kaptak minden nap ebédet. Több osztálytársa is a városban maradt Budapest ostromakor, s bár akkor természetesnek tűnt, hogy egyikük a szemét, másikuk a lábát veszítette el, azért jól jelzi, milyen tragikus hatást gyakorolt a harc a civil lakosságra is. 

Nyitókép: Krisztinaváros romos épületei a budai Várból nézve. Előtérben a Werbőczy István (később Petőfi Sándor) Gimnázium romos épülete.

Megjelent a Várnegyed XXX. évf. 11. számában.