Hivatalosan 1923. szeptember 15-én vehették birtokba az egykori Magyar Királyi Országos Levéltár szakemberei a Bécsi kapu téren álló, hányattatott sorsú, neoromantikus stílusban épült új székházukat. Az évforduló kapcsán felidézzük, milyen körülmények között valósulhatott meg ez a kulturális mérföldkő.

Szétszórva, de nem feledve

Magyarországon a hivatalos állami iratok őrzésének és kezelésének feladata az Árpád-kortól kezdve jó részt a nádorokra hárult. A rájuk bízott, darabszámát tekintve nem túl terjedelmes iratanyagot tekinthetjük a modern értelemben vett Országos Levéltár magvának. Az önálló országos levéltárat (Universale Archivum Regni) csak 1765-ben hozták létre, gróf Batthyány Lajos nádor sürgetésére. Ennek az iratanyaga még a XIX. század elején is elfért három szobában. A releváns okiratok többsége továbbra is Bécsben és a Magyar Királyság legkülönbözőbb területein, a kancelláriáknál, a kormányszékeknél és a kamaráknál, valamint az egyházi, családi levéltárakban állt, korántsem szakszerű tárolási körülmények között.

Menteni a menthetőt

A „magyar állami közlevéltár” felállításának gondolata 1848-ban fogalmazódott meg ismét, a Magyar Tudományos Akadémia berkein belül. Báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter közbenjárásával ekkor kerültek a már megszűnt magyar és erdélyi kancelláriák levéltárai Budára, ám ezek a szabadságharc 1849-es leverése után újra Bécsbe kerültek.

Az 1867-es kiegyezést követően Wenzel Gusztáv jogtudós, történész javaslatára ismét napirendre került a kérdés. A kormányzati jóváhagyást követően 1872-ben megkezdődhetett a gyűjtőmunka: a kancelláriai levéltárakat ismét hazahozták Bécsből, majd Kolozsvárról Budára került az erdélyi főkormányszék iratanyaga. 1874-ben dr. Pauler Gyula jogász, történész, írót nevezték ki országos levéltárnokká, ebben az évben megalakult, 1875. március 1-jén pedig hivatalosan is megnyitotta a kapuit az Országos Levéltár. Az intézmény székhelye már ekkor is a Várnegyedben, a belügyminisztérium akkori, Országház utcai épületének egyik szárnyában volt.

Bőséges leltár

A szervezet keretei között a régi nádori és országos levéltárakat; a magyar udvari kancellária és az erdélyi udvari kancellária levéltárát; a Magyar Királyi Helytartótanács levéltárát; az erdélyi főkormányszéki levéltárát; illetve a magyar kincstári és kamarai levéltárakat egyesítették. Ezekhez jöttek hozzá az olyan kisebb levéltári egységek, mint az erdélyi fiskális levéltár; a gyulafehérvári és kolozsmonostori erdélyi országos levéltárak; a magyar kúria; az erdélyi királyi tábla; a fiumei főkormányzóság; az 1848–49-es magyar hadügyminisztérium; a képviselőház és több kisebb levéltár iratai. Az így létrehozott intézményi törzsanyagot diplomatikai, kancelláriai, kincstári, helytartótanácsi, táblai és erdélyi főosztályokra tagolták.

Méltatlan körülmények

Az akkori belügyminisztérium épülete – korábban a klarisszák, később a ferencesek kolostora – alkalmatlan volt a levéltár értékeinek megőrzésére. Dr. Lampérth Géza író, levéltári tisztviselő így fogalmazott erről 1918-ban, a Vasárnapi Újságban:

„(…) ezekben a tűzveszély ellen sem kellően biztosított helyiségekben megmérhetetlen értékű és pótolhatatlan történeti emlékeinket folyton (…) a teljes megsemmisülés veszedelme fenyegette.”

Emellett az egykori egyházi épület a szakmai munkának sem kedvezett: a külföldről is szép számmal érkező kutatók mindössze egy szűkös helyiségben tanulmányozhatták a levéltári anyagot. Nem volt kérdés, hogy változásra van szükség.

A nemzeti múlt fellegvára

1911-ben gróf Kuhen-Héderváry Károly, miniszterelnök karolta fel az új levéltár építésének ügyét. Az építkezés 1913 őszén, Pecz Samu építész tervei alapján, 3,2 millió koronás keretből kezdődhetett meg a Bécsi kapu téren, az ekkor lebontott Bécsi kapu kaszárnya és a mellette álló házak helyén.

1914 és 1918 között az első világháború hátráltatta az épület befejezését, a Károlyi-féle őszirózsás puccs után pedig különböző hivatalokat és magánlakásokat alakítottak ki a palotában. A raktárhelyiségeit ideiglenes falakkal osztották fel és sebtében kivitelezett módosításokkal rongálták meg, illetve a Levéltári Közlemények beszámolója szerint a

„nagy értéket jelentő berendezését közel juttatták az enyészethez és szemétdombhoz tették hasonlóvá”.

Az 1919-es proletárdiktatúra bukása után, úgy ahogy sikerült helyreállítani a károkat, és kitenni a kéretlen vendégek szűrét.

Az 1920-as trianoni országvesztés és az annak következtében kialakult nehéz gazdasági helyzet tovább hátráltatta a munkálatok befejezését. De gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter 1921-től folytatott fáradozásainak hála, 1923 júliusa és szeptembere között legalább a palota felét birtokba vehette az Országos Levéltár, amelynek immár a neve is felkerülhetett az épületre.

Arra, hogy a Klebelsberg által nemzeti kultúrpantheonná álmodott intézmény elnyerje a két világháború közötti, legteljesebb formáját, egészen 1929-ig kellett várni, amikor befejeződött az épület belső díszítése és berendezése.